A drogrehabilitáció hazai kezdeteiről, lelkészi munkáról, amely összefonódott a szerfüggő fiatalok rehabilitációjával, és a Portage-modell hazai bevezetésének körülményeiről beszélgetünk Victorné Erdős Eszterrel.

Évtizedek óta minden tavasszal végeznek utánkövetést azok között, akik végigcsinálták Ráckeresztúron a drogrehabilitációs terápiát: 83% feletti a józan klienseik aránya. A drogrehabilitáció hazai kezdeteiről, lelkészi munkáról, amely összefonódott a szerfüggő fiatalok rehabilitációjával, és a Portage-modell hazai bevezetésének körülményeiről beszélgetünk Victorné Erdős Eszterrel.

– A nyolcvanas években olvastam egy amerikai terápiás módszerről, ami a terápiás közösségek bázisprogramja volt. Akkoriban jelentek meg a narancssárga színű TBZ – a társadalmi beilleszkedési zavarok témájával foglalkozó – szociológiai füzetek. Ezekben olvastam a lengyel modellről is, az akkor népszerű Kotansky nevű pszichiáterről. Kotansky antipszichiátriai mozgalmának az volt a lényege, hogy bizonyos betegségeket ne gyógyszerrel, hanem életmódváltással és pszichoterápiás, szocioterápiás hozzáállással gyógyítsanak. Ez rögtön nagyon megtetszett nekem. Kotansky vagány, belevaló férfi volt, ő hozta létre a Monar-tanyákat Lengyelországban. A nyolcvanas években nagyon élénk nemzetközi szakmai élet volt nálunk, a nemzetközi szakmai híreket számomra a szociológusok és a TBZ-füzetek hozták el.

1983-ban az akkori szocialista állam felkérte az Ökumenikus Tanácsot – ami felekezetközi szervezet –, hogy az egyházak foglalkozzanak a deviáns fiatalokkal. Egyrészt ez igen nagy dolog volt, mert előtte, az ötvenes években éppen azt mondták az egyházaknak, hogy el a kezekkel a fiataloktól. Az Ökumenikus Tanács elnökségét azóta is rotálják az egyházak, akkor éppen egy református püspök volt az elnök, dr. Bartha Tibor. Bartha püspök úr 1983-ban létrehozta az Ökumenikus Tanácson belül a Kallódó Ifjúság Mentő Missziót (KIMM), de egyúttal megalapította a református egyházban is, mert fontosnak tartotta ezt a munkát. Egyébként ő volt az, aki újra elindította az iszákosmentő missziót, amit a háború után ugyancsak megszüntettek az egyházban állami nyomásra. Bartha püspök kinevezett egy esperest, dr. Adorján Józsefet, és őt bízta meg a KIMM református munkaágának a vezetésével. Az esperes úr szintén már egy 60 év körüli ember volt, szociológiát tanított a református teológián, ahol akkor én ötödéves voltam. Egyszer megállított a folyosón és megkérdezte, hogy volna-e kedvem hozzá menni a Gorkij fasorba a segédlelkészi évre úgy, hogy a teendőim mellett megszervezném a Kallódó Ifjúságot Mentő Missziót. Azt válaszoltam, hogy jó. Ezért azóta is azt mondom, hogy ez a két betű volt az elhívásom: „jó”.

Én sem vagyok itt véletlenül, mint ahogy a 20 éves jubileumunkkor kiadott első könyvünknek is ez volt a címe: „Senki sincs itt véletlenül”. Zűrös családból jövök, zűrös kamasz voltam, négy gimnáziumba jártam, estin érettségiztem, és nagyon sok drogos haverom volt középiskolás koromban. Én nem drogoztam, azt mondtam, hogy tudok hülye lenni anélkül is, az asztalon táncolni a kocsmában, vagy üvölteni a pesti éjszakában.

Tizennyolc éves koromban tértem meg. A szüleimmel a Moszkva térnél laktunk a Lövőház utcában. A Moszkva tér – ma Széll Kálmán tér –, a hetvenes években a Kalef volt a fő gyülekező helye a drogosoknak. Ezek a kapcsolataim megmaradtak a megtérésem után is, ezért a teológia alatt nagyon sok drogost vittem a gyülekezetbe, ahová jártam, Rákosszentmihályra. Ott egy igen empatikus lelkész házaspár dolgozott, Páncél Tivadar és a felesége, akik befogadták ezeket a srácokat, és többen meg is tértek náluk, leszoktak a kábítószerekről.

A lakásunkon is tartottunk drogos bibliaórákat. Igaz, az orvos bátyámnak néhányszor el is tűntek a receptjei, de utána máshova rakta. Akkoriban a recepthamisítás volt a trendi, mert Nyugatról a drága kábítószereket csak egy nagyon szűk réteg tudta beszerezni. A gyógyszerek közül az ópiát-származékok a heroin elődjei voltak, az amfetamin helyett fogyasztó tablettákat szedtek, a technocol rapid, a ragasztó a hallucinogén hatása miatt lehetett akkoriban az LSD elődje. Minden kategóriának létezett a csóró, szocialista megfelelője, és persze ment a máktea, amit lengyel kompótnak hívtak.

Amikor a Gorkij fasorba kerültem, azt mondtam, hogy gimnáziumból kirúgott gyerekekkel akarok foglalkozni, mivel abból volt saját élményem, ilyen ismerősöket hívtam a bibliaórákra is. Mert hát egy lelkész hogyan szervez missziót? Hát úgy, hogy bibliaórát tart, így keddenként tartottam a Kallódó bibliaórát.

Fiatal lelkész nőként nem lehetett egyszerű kallódó gyerekeket behívni egy bibliaórára…

– A nyolcvanas években majdnem hogy többen jártak bibliaórára, mint most. A rendszerváltás előtt volt ennek egy ellenzéki „fílingje”, érdekes volt, hogy egy lelkésznő kábítószer témával foglalkozik. Népszerűek voltak a Kallódó bibliaórák, néhány hét elteltével negyvenen-ötvenen jöttek. Szóval kirúgott gyerekeket hívtam, de mivel minden résztvevő anyagozott is, pár hét alatt drogmisszióvá alakult a bibliaórám.

Valóban bibliaórákat tartott?

– Persze. Gitároztunk, olvastunk, énekeltünk keresztyén dalokat, felolvastam a bibliából, beszélgettünk a történetekről, mindig kézen fogva mondtuk a Miatyánkot. Azért is született meg a drogterápiás otthon ötlete, mert a gyerekek este imádkoztak, hogy le akarnak szokni, délután aztán újra lőttek. Láttam, hogy kevés a bibliaóra, hiába akarnak leszokni. Akkoriban ugyan nem volt internet, de havonta szerveztem kallódó missziós képzéseket, amikre pszichológusokat, szociológusokat hívtunk, akik jártasabbak voltak a témában, mint én. Mindig nagyon érdekes előadásokat tartottak, így kezdtem el lapozgatni a TBZ-füzeteket is. Ezekben a kiadványokban olvastam először az amerikai drogterápiás otthonokról, amiket a vietnami háború után heroinfüggő junky veteránok alapítottak, mert nem akartak meghalni az utcán, vagy börtönbe kerülni. Az otthonokat ők maguk, a drogosok vezették. Amerikába nem tudtam elmenni, de elmentem az NDK-ba, ahol élt egy barátom és ő szervezett nekem egy utat. Kiderült, hogy ez egy árnyékra ugrás volt, de utána elmentem Svájcba, oda is egy ismerősöm segítségével. Autóstoppal kimentem Zürichbe, náluk aludtam a kollégiumban, ahol ők is éltek, és a kétszemélyes reggelijüket ettük hárman.

Itthon akkoriban a betegeimmel orvosi vonalon indultam el az orvos bátyám miatt. Pszichiátriákra kezdtünk drogos betegeket berakni, de ez nem működött. Vagy az volt, hogy leszedálták őket, és annyira le voltak nyugtatva, hogy nem értettem, mit mondanak, vagy az volt, hogy nem kaptak gyógyszert, ezért feltörték a gyógyszeres szekrényt, elszedték a betegektől a tablettákat, és akkor meg ezért rúgták ki őket az utcára.

Svájcban láttam azt, hogy nem foglalkoznak az egészségügyben drogosokkal. Újraélesztik őket, utána meg dobnak mindenkit a rehabilitációs otthonokba, amit ott is volt drogosok vezettek.

Szóval az első program Ráckeresztúron úgy állt össze, hogy átvettem azt, amit Svájcban láttam. Pontosabban a pragmatikus részét átvettem: hogy néz ki egy nap, milyen tevékenységek vannak náluk. Egyébként az egész világon nagyon militárisak ezek a programok, aminek nyilván az egyik oka az, hogy háborús veteránok hozták létre az intézményeket. Viszont én pont akkor jártam Rogers képzésre, ezért nálam kiverte a biztosítékot az a konfrontatív terápiás módszer, amit alkalmaztak, másrészt keresztyén emberként azt gondoltam, hogy Jézus senkiről nem akar semmilyen álarcot letépni. Ha megtisztel a kliens a bizalmával, akkor azt köszönöm. Szóval hazajöttem, és összeállítottam egy programot, ami két dologban változott a svájcihoz képest: mi a személyközpontú pszichológiát tartottuk fontosnak, másrészt pedig a keresztyén szemléletet adtuk hozzá.

Érthetően az Ön személye határozta meg azt, hogy Magyarországon hogyan fog működni az „ellesett” modell.

– Nem akarom kisebbíteni a program sikerességét, minden másban azt vettük át, amit Svájcban láttam.

Egyébként kénytelen vagyok dicsérni az egyházamat. Hazajöttem Svájcból, írtam püspök úrnak 1985-ben talán, hogy szeretnénk egy drogterápiás otthont létrehozni. Azért vagyok büszke az egyházra, mert az összes drogmissziós részlegünk úgy jött létre, hogy még nem volt hozzá meg az állami finanszírozás. 1987-ben indultunk Ráckeresztúron és 1997-ben fogadta be az OEP a tevékenységet támogatásra. Az egyház tehát valóban karitatív szolgáltatást működtetett. Később aztán persze intézményesültünk, jöttek a szakmakódok, az állami finanszírozás.

Emellett nagy megtiszteltetés és hálás vagyok érte, mert én is nagyon sokat fejlődtem az évek során azzal, hogy szinte mindegyik drogrehabilitációs munka kidolgozásában részt vehettem a minisztériumi műhelymunkákban. Más kérdés, hogy soha nem ismertünk rá a „saját gyerekünkre”, de ez az összes hasonló folyamatban így zajlik: van egy bizottság, készítenek egy előterjesztést, az elkezd vándorolni a minisztériumban és a minisztériumok között, mindenki egy kicsit beleír a saját szempontjai alapján, és a végén kijön valami, ami persze már nem ugyanaz, mint ami először volt. Ez hatalmas tanulás volt nekem.

Azt gondolom, hogy ezek a dolgok viszonosak, nem csak ön tanult az előterjesztések, drogszakmai anyagok egyeztetésénél, hanem a minisztériumi kollégái is öntől, legfőképpen azt, hogyan néz ki a drogrehabilitáció a valóságban.

Persze, ez oda-vissza folyamat volt. Öt diplomám van, rengeteg képzésen vettem részt, de igaz, hogy a szakmát a kliensektől tanultam.

Tehát ezzel a programmal indult el a rehab 1987 februárjában. Telt-múlt az idő, és 2000-ben kaptunk egy levelet a minisztériumtól – akkor talán már volt 7 vagy 8 rehabilitációs intézet Magyarországon –, hogy lesz egy kanadai drogterápiás képzés. Ötnapos továbbképzést hirdettek és nagyon kértek, hogy vegyünk részt minél nagyobb létszámmal. Ebben az időben még egy kis parasztházban dolgoztunk a falu közepén, akkor hét főből állt a stáb, és egy 12 férőhelyes intézmény működött a házban. Azt mondtam a kollégáknak, jó pap holtig tanul, legfeljebb nem vesszük át a módszert, hatan el is mentünk Budapestre.

Az első előadást Dr. Vámos Péter magyar származású kanadai pszichológus tartotta, akiről kiderült, hogy 1956-ban, 8 éves korában disszidáltak a szülei Kanadába. Az előadásán dobtam egy hátast, mert azt éreztem, hogy ez az ember arról beszél, amit én is gondolok drogosokról és terápiáról. Odamentem hozzá, hogy engem érdekelne a program, elküldené-e a képzési anyagaikat. Azt mondta, hogy gyertek ki, nézzétek meg!

Öt hétig voltunk kint egy kollégámmal. A Portage egy hálózat, sok intézménye van, ambulanciák, kettős diagnózis, anyaotthon, gyerekház, tinédzser részleg. De nekem a Portage is egy kicsit militáris volt, a klienseik a segítő munkatársakkal csak hátratett kézzel beszélhettek. Gondolom, ez az erőszak miatt van, Amerikában mindent kicsit túlbiztosítanak. Kanadában 30-40 ágyas lakóegységek voltak, a világ egyik leggazdagabb országában! Olyan szekrények, amiken nincsenek ajtók, csak a polcok, hogy ne tudjanak semmit dugdosni, a WC-ket térdtől vállig tartó falakkal választják el egymástól.

Úgy éreztem, hogy ez nekem túlzás, ez nem Európa. Ezért inkább a lényegre koncentráltam, hogy a tartalom nagyon jó, a Portage végre egy igazi önsegítő program. Mi itthon addig nagyon segítő attitűddel fordultunk a klienseinkhez, a kanadaiak viszont megváltoztatták a gondolkodásunkat. Ők azt mondták: mi senkin sem tudunk segíteni, abban segíthetsz a kliensnek, hogy megtanítod arra, hogy magán akarjon segíteni. Ez teljesen más dolog, a feje tetejéről a talpára állított megközelítés, mint a Cseh Tamás dalban (Világnézeti klub – a szerk.).

Nagyon lelkesen hazajöttünk, és azt mondtuk a munkatársaknak, hogy ezt megcsináljuk, aztán 2002-től be is vezettük.

Vámos Péter ezt hogyan fogadta?

– Meg tudtuk őt nyerni ahhoz is, hogy később legalább háromszor tartott nekünk belső továbbképzést. Azóta is mindig küldi az új kiadványaikat, munkafüzeteket. Nyilván ebben benne van a magyarsága, de valószínűleg kínai kollégáknak is ugyanúgy segít, ha igénylik. A Portage-program egyébként a WHO (az ENSZ Egészségügyi Világszervezete – a szerk.) által bevezetésre és oktatásra ajánlott program, a világ számos országában már használják.

Mivel Vámos Péter hamarosan nyugdíjba megy Kanadában, arra gondoltam, hogy esetleg a későbbi menedzsment nem ugyanúgy fog hozzánk állni, mint ő a magyar származása miatt. Tavaly ezért kitaláltam, hogy csinálunk egy Portage-könyvet, ami tanári kézikönyv lesz, hogy ne vesszen el az a munka, amit eddig végeztünk. Óriási munka összeállítani, de akkreditáltatni akarjuk terápiás kézikönyvként. Ezért levelet írtam Vámos Péternek, hogy mit szól ahhoz a Portage vezetése, hogy egy saját kiadványt akarunk megjelentetni itthon, mert hát én is nyugdíjba megyek nemsokára, négy év múlva, és nem megnyugtató, hogy csak a fejünkben van meg a dolog. Ha a kezünkben van, akkor akár odaadhatjuk bárkinek, akinek szüksége van rá. És a másik tervemet is megírtam neki, az ehhez kapcsolódó gyakorlati képzés akkreditációját. Megkérdeztem, hogy mit szólna ahhoz, ha a Portage nevet használjuk. Szóval, most már megvan mindkettőhöz az írásbeli hozzájárulás.

A Magyarországon kialakult modell nem teljesen a Portage módszereit használja a személyközpontúság és az egyházi fenntartó, az egyházi jelenlét miatt. Azt gondolnám, hogy a militáris vagy erősen hierarchikus szerveződés sajátja az eredeti kanadai programnak.

Már egy kicsit mindent átalakítottunk, a saját programunkat tudjuk megjelentetni, de megkérdeztük, hogy az előszóban megjelenhet-e az, hogy a mi programunk egy Portage adaptáció, mert nem akarunk plagizálni. A Portage teljes adaptációja egy 56 órás képzés, ebben viszont nem „magunkat” fogjuk tanítani, hanem az eredeti programot. Azt szeretnénk, hogy a világi szakemberek számára is elérhető legyen, ezért a vegytiszta kanadai programot vesszük át.

A személyközpontú szemlélet nélküli modellt?

– Igazából ez lényegtelen, mert a Portage azt vallja, hogy a pozitív pszichológia hajóján utazik. Ez az akkreditált képzés a vegytiszta kanadai program alapja. Amikor átfedés van a mi, református programunk és a Portage között, akkor természetesen a Portage-filozófiát és eszközrendszert adjuk át.

Életutak: Martin (23)

Martin hat hónapja él a ráckeresztúri rehabon, hamarosan egy másik városba költözik, ahol szakmát fog tanulni, szakács lesz.

–  Most kezdem majd nemsokára a szakácsiskolát. Jó itt bent dolgozni a konyhán is. Van négy év tapasztalatom rostlapos és á’la carte szakácsként, mert régen betanított szakácsként dolgoztam a vendéglátásban, ezért szinte bármit meg tudok főzni.

Tizenhárom éves koromtól drogozok, marihuánával kezdtem. Tapasztalatból tudom mondani, hogy nekem is akárki akármit mondhatott, hogy nézzem az ő példáját, nem érdekelt senki és semmi. A marihuána tartott fél-egy évig, aztán bejött a biofű és arra mentem rá nagyon, az lett a mindennapos szerem. A biofű sokkal erősebb, mint a fű. A kettő között az a különbség, hogy a normális marihuánától nem lehet olyan szinten beállni, mint a biofűtől, ami szintetikusan előállított THC-t tartalmaz. Tiszta katyvasz az egész, még azt is mondják, hogy patkányméreg van benne. Általában Kínából jön be, azért tudom, mert én is foglalkoztam vele, árultam is. Nagyon hamar hozzászokik a szervezet és egyre erősebb anyag, és több kell belőle. Olyan szinten voltam, hogy az alapanyagot már nem is csináltam meg biofűnek, hanem csak rászórtam a cigire a port, és azt szívtam, de már úgy sem volt meg a hatása.

Az elején nagy nyugodtságot, meg jókedvet okozott, olyan jól éreztem magamat, mint még soha. Aztán teltek-múltak az évek, és hogy ne legyek rosszul, éjszaka kétóránként felkeltem szívni, hogy tudjak aludni. Nekem paranoiát, izzadást, emlékezetkiesést okozott és dührohamot.

Egyszer letettem egy évre magamtól, mert csináltam egy bűncselekményt, megvertem egy embert életveszélyesen és nem emlékeztem rá. Ezért tettem le. Amikor ez történt, be voltam rúgva, gyógyszereztem, és még rá is szívtam. Egyébként nem szeretek embereket bántani, a drog miatt voltam agresszív. Persze, volt, hogy nem tetszett valakinek a viselkedése, mert meglopott, kijátszott, úgyhogy akkor is dühös voltam, ami nem helyes, és akkor mindig verekedtem.

A gyógyszerezés egyébként nálam nagyon ritka volt és onnantól kezdve, hogy megtörtént a bűncselekmény, nem is nagyon szedtem semmit. Az alkohol viszont maradt a fű mellett, az utolsó három évemben rászoktam az italra is, mert rájöttem, hogy erősebb a hatása a biofűnek, ha egyszerre használom a kettőt.

Amikor ittam és szívtam, nem voltak gátlásaim, bármit meg mertem csinálni, amit józanul nem. Nekem nem abból volt pénzem, hogy dolgoztam, hanem nagyon sokat jártam zsebelni. Pénteken bementem a városba, általában külföldieket kerestem, akik nyáron nem nagyon tudnak magukról az utcán. Sose kaptak el. Egy lopásos ügyem van folyamatban, de az is véget ér nemsokára, csak azért buktam le, mert a társam feldobott.

Van, aki nagyon lesüllyed a béka feneke alá, az amúgy attól is függ, hogy mit használ. Ha pörgető szereket használsz, akkor ugyanúgy tudsz dolgozni, van pénzed. De persze van olyan ismerősöm, aki dolgozott és lopott is. Az egész kábítószerezésben amúgy a lopás is ugyanúgy benne van.

Ha majd tanulok, közben is dolgozom és anyukámnál lakom. A tanulás és a munka mellett pedig még van pár dolog, amit el kell intéznem. Van közmunkám és most lesz a tárgyalásom. Lassanként alakulnak a dolgaim, de ha ezek lefutnak, akkor szabadnak fogom magam érezni. Mert hiába tiszta a gondolkodásom, hiába vagyok tiszta a szertől, addig még nem vagyok szabad.

Jó érzéseim vannak azzal kapcsolatban, hogy kimegyek. Már voltam kint és az is nagyon sok önbizalmat adott.

Hogy milyen leszokni? Amikor először leraktam a szert, akkor csak a szertől voltam tiszta, de nem volt tiszta a gondolkodásom, ugyanúgy működtem, mint egy anyagos, csak nem használtam a drogot. Megmaradt az a rossz stílusom, ami megvolt szerhasználat közben is. Most meg úgy látom magam, hogy van bennem alázat, kitartás, el tudok fogadni dolgokat, ez régen egyáltalán nem volt meg bennem. Ha nem tetszett valami, akkor egyből megszólaltam, visszaszóltam mindenkinek.

A múltkori kimenőmön egy részeg csávó fel akart szállni a vonatra, de nem arra szólt a jegye, hanem egy másikra. Elkezdett balhézni a kalauzzal, hogy megveri. Éreztem, hogy kezd felmenni bennem a pumpa, de fogtam magam és inkább én mentem arrébb két kocsival. Régebben már közbeszóltam volna, de az én helyzetemben most ezt nem tehetem meg. Szóval, azt hiszem, tudok már bizonyos helyzetekben mérlegelni. Lehet, hogy két év múlva már szólhatok, de azt még meg kell tanuljam. Most még úgy érzem, hogy ha valaki bántani akar, én ütök először és ezt el akarom kerülni.

Most van egy lány, akivel több mint egy éve beszélgetek, már találkoztunk, és úgy néz ki, hogy kezd valami kialakulni közöttünk, így ki tudom majd próbálni, hogy milyen egy normális férfiszerep egy normális párkapcsolatban.

(A jövő héten folytatjuk!)

(Fotó: Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Drogterápiás Otthona)

Segítsen adója 1%-ával

drogterapia banner1

Nyilatkozat kitöltésénél az alábbi adatok szükségesek:

  • A kedvezményezett adószáma: 18492415-1-07
  • A kedvezményezett neve: Református Rehabilitációs Alapítvány
  • rendelkező nyilatkozat letölthető: pdfdrogmisszio_Ado_1_szazalek.pdf

további lehetőségek