Ráckeresztúri Drogrehabilitációs Központ | Lakóink történetei
18
page,page-id-18,page-child,parent-pageid-14,page-template-default,ajax_leftright,page_not_loaded,boxed

Lakóink történetei

 

“Esélyt adott az életre”

Amikor megérkeztem, az emberek megöleltek és szeretetet éreztem, amiért semmit se kellett tennem, pusztán magamat adnom. Ezt az érzést és a vele járó gondolatot nem tudtam hova tenni magamban, mivel a családomtól egész életemben azt kaptam, hogy egy semmirekellő, haszontalan parazita vagyok, és amikor kábítószerezni kezdtem, ez az állapot tovább fokozódott.

Olyan érzés volt, amikor letisztultam, mintha egy hosszú úszás után feljöttem volna a víz felszínére levegőt venni, bár egyben azt is éreztem, hogy egy hosszú repülés után fejest ugrottam a vízben.

A víz a múltam, amivel szembesülnöm kellett józanon és fájdalmas és keserves út volt szembenéznem a valómmal és legyőznöm önmagamat.

Az itt töltött közel 9 hónap esélyt adott az életre, megismertem a határaimat, az értékeimet, elfogadtam önmagamat és másokat olyannak, amilyenek.

A Missziót Isten ajándékának tekintem, és ma már értékes embernek tartom magam, akit az Úr mentett meg a haláltól, mert célja van velem, és tiszta, termékeny és produktív élettel tudom csak meghálálni.

Ádám (gondozott)

 

Az Otthon és Én – “Nehezebb volt elgyászolni az anyagozást”

1991. április 21-én születtem. 6 évi anyagozás után úgy döntöttem, hogy meg szeretném változtatni az életem, ezért felkerestem a Válaszutat, és ők elküldtek ide.
Szeretet fogadott és elfogadás.
Ami később nehézséget jelentett számomra a tisztulási folyamat után, levetni az olyan dolgokat, melyekkel kint védekeztem, az álarcaim mögé láttak, és ezt tükör formájában meg is kaptam, mely el kezdett zavarni, nyilvánvalóan azért, mert igaz volt.
Nehézséget jelentett továbbá az is, hogy elfogadjam magam, elfogadjam azt a tényt, hogy beteg vagyok.
Nehezebb volt elgyászolni az anyagozást, hisz drogozni jó volt, csak a következménye gondolkodtatott el, ezalatt értem a mentális, fizikai leépülést, továbbá az emberi kapcsolataim megromlását.
Számomra három hónap kellett ahhoz, hogy megszülessen a döntés, hogy gyógyulni szeretnék önmagamért.
Ezt követően elkezdtem dolgozni önmagammal, és boldog vagyok, hogy itt lehetek, de legfőképp hálás a közösségnek és Eszternek, meg persze a munkatársaknak.
A hitről nem írtam, de úgy érzem, ezt még ide kell írjam, ezalatt értem azt, hogy itt megismertem Istent!
Terápia kezdete: 1010. 07. 19.
Ráckeresztúr, 2011. 03. 21.

B. Gergő

 

Az Otthon és Én – “Mintha egy hosszú úszás után feljöttem volna a víz felszínére “

A Misszióba érkezésem pillanatában a külvilággal szembeni teljes érdektelenség volt a szívemben. Magam és a világ elől menekültem ide, de valójában nem gondoltam azt, hogy szenvedélybeteg vagyok, csak azt, hogy sokat füvezek (minden nap), és jó lenne kevesebbet, mert a drog és az ezzel járó gondok kezdenek rátelepedni az életemre és átvenni felette az irányítást.
Amikor megérkeztem, az emberek megöleltek és szeretetet éreztem, amiért semmit se kellett tennem, pusztán magamat adnom. Ezt az érzést és a vele járó gondolatot nem tudtam hova tenni magamban, mivel a családomtól egész életemben azt kaptam, hogy egy semmirekellő, haszontalan parazita vagyok, és amikor kábítószerezni kezdtem, ez az állapot továbbfokozódott.
Olyan érzés volt, amikor letisztultam, mintha egy hosszú úszás után feljöttem volna a víz felszínére levegőt venni, bár egyben azt is éreztem, hogy egy hosszú repülés után fejest ugrottam a vízben.
A víz a múltam, amivel szembesülnöm kellett józanon és fájdalmas és keserves út volt szembenéznem a valómmal és legyőznöm önmagamat.
Az itt töltött közel 9 hónap esélyt adott az életre, megismertem a határaimat, az értékeimet, elfogadtam önmagamat és másokat olyannak, amilyenek.

A Missziót Isten ajándékának tekintem, és ma már értékes embernek tartom magam, akit az Úr mentett meg a haláltól, mert célja van velem, és tiszta, termékeny és produktív élettel tudom csak meghálálni.

Ádám

 

Az Otthon és Én – “Mindenki el tud fogadni olyannak, amilyen vagyok”

A Misszióba érkezve szinte azonnal szűnni kezdett a magányérzetem. A lakók szeretettel fogadtak. Szinte mindenki el tud fogadni olyannak, amilyen vagyok és kíváncsiak, hogy milyenné formálódok a tiszta lét hatására.
Évekkel ezelőtt megismertem az Urat, de teljes megtérésre nem jutottam. Most erős reményem van rá, hogy a Misszió programjával párhuzamosan végre hitre jutok és megnyugszik rajtam Isten keze. Ez a legfőbb vágyam!
Hiszem, ha az Úr velem, kicsoda ellenem!?

Andor

 

 Az Otthon és Én – “Előtte mindig hiányzott valami az életemből”

Nálam letisztult a kép és segített az Otthon újraindítani az elhagyott képességeimet, amit a droghasználattal elnyomtam és felborult. Ilyen a türelem, az objektív önreflexió, kezdeményező képesség, aktív részvétel.
Először zavart a házban a keresztyénség. Első időben szektának minősítettem.
Mostanra elfogadó lettem, ráébredtem, hogy előtte mindig hiányzott valami az életemből.
Elfogadtam, hogy lehet valami, hogy van egy erősebb dolog az életünkben, ami meghatározza a létünket.

Köszönettel:

Attila

 

Terápiazáró önértékelés!

2015. 08. 03.-án érkeztem a házba!  Tele voltam gyűlölettel, haraggal, fájdalommal, félelemmel, csalódással! Utáltam mindent, de főleg magam! Ahogy megérkeztem, öleléssel fogadtak, amit nem tudtam hova tenni, azt hittem, hogy ez is képmutatás, amit általában az emberek kifelé mutatnak! Furcsa volt az a nagy szeretet, amit irányomban tanúsítottak. De az idő előrehaladtával tudatosult bennem, hogy igen csak magamból indultam ki, hiszen utáltam magam és mivel így éreztem irányomban, nem várhattam el, hogy másokat másképp lássam az embereket. Tapasztaltam, hogy társaim reggelente a találkozón feltárják múltjukat és én is így tettem. Látván, hogy megélik fájdalmaikat és segítenek egymásnak, arra ösztönzött, hogy minél hamarabb az ő útjukra lépjek! Ahogy egyre többet tártam fel múltamból, egyre könnyebbé vált a teher, amit hordoztam magammal! De rá kellett jönnöm, hogy nem csak ez a bajom, mert voltak velem gondok, nem csak a múlt sötét árnyéka gátolt meg, hogy tisztán lássak. Hanem sok gondom volt az elfogadással, a megmagyarázással, az okoskodással, sok volt a kérdés, hogy de miért van az, hogy… stb.: Igen csak konfrontatív voltam az első 3 hónapban! Sok társam megsértettem, megbántottam, rosszkedvet csináltam nekik! Dühös voltam több mindenkire és még nekem állt feljebb! Az igazi változást a 2. fázis hozta nekem, amit egy újra konyházással kezdtem. Két társam is mondta, hogy higgyem el, hogy, ha elfogadó leszek, akkor minden jobb lesz, és fejlődni fogok! Persze akkor is támadásnak vettem alapul ezt a következményt! De valami megfordult bennem, hiszen megfogadtam társaim tanácsait, és el kezdtem igazán változni. Egyre inkább elfogadóvá váltam, egyre kevésbé okoskodtam, és kevésbé kezdtem megmagyarázni a dolgokat! El kezdtem hagyni, hogy a társaim tudjanak érvényesülni a munka terén és ezt látván örömet keltett bennem életre. Jó volt látni, ha nem mindent én akarok megoldani, akkor társaim arcán mosolyt látok, hogy ők is képesek rá! Szóval az idáig vezető utamon sok mindenben fejlődtem! El kezdtem magam szeretni, nem okoskodom már annyit, elfogadóbb lettem és már nem vagyok sem dühös, sem pedig utálat sincs bennem senki felé! Terápiám során volt pár felelősségterület, amit megkaptam! Nem sorolom fel mindedet, hanem csak azokat, amik igazán nagy segítségemre lettek ez idő alatt! A terítésben, nagyobb odafigyelést tudtam magamban fejleszteni, nőtt az empátiám is, a megfelelő önkifejezésem is javult és sokat fejlődött az objektív önreflexióm és ezen kívül türelmet is tudtam gyakorolni!  A konferencia terem az elfogadásra tanított, hogy a láthatatlan helyeket is ki kell takarítani, anélkül, hogy megkérdezzem, hogy miért? Terápiám vége előtt  1, 5 hónappal megbíztak a sofőrséggel, amit abban a pillanatban visszakoztam, mivel voltak ezzel kapcsolatban félelmeim, hogy embereket szállítsak, hogy nálam tapasztaltabb emberek előtt vezessek egyáltalán. Az elején előre izgultam azon, hogy mi van, ha nem lesz parkolóhely, ha olyan helyre kell mennem, amit nem ismerek. De mivel már sokat fejlődtem, így nem kellett sok idő, hogy a maradék gyengeségemen tudjak javítani. Kb.: 1 hét elteltével, minden félelmen legyőztem a vezetéssel kapcsolatban, nem vagyok már frusztrált, hogy mások előtt vezessek! Visszagondolva a terápiámra, egy csodálatos önismereti utazáson vettem részt, mivel megszerettem magam, büszke vagyok a képességeimre, erényeimre! Megtanultam az objektív önreflexiót, az asszertív kommunikációt, a megfelelő önkifejezést, az énközlést  és lazává váltam, mert igen csak merev voltam! Rettentő hálás vagyok mind azoknak, akik segítettek. Hálás vagyok Bertinek, aki mindig meghallgatott, azoknak a társaimnak akik folyamatosan visszajeleztek működésemre, de azoknak is hálás vagyok akik idegesítettek, mert abból is fejlődtem. Hálás vagyok a mentoroknak, mert bizalmat szavaztak nekem, Eszternek, mert megalapította ezt a helyet, de legfőképp Horváth Ferencnek, aki végig kísért a terápiámon, sok feladattal látott el, amik segítették fejlődésem, folyamatosan kiállt mellettem és támogatott mindenben. Számomra egy igazi útmutatást, idegenvezetést kaptam az önismereti utazásomban! Mivel már szépnek látom az életet, nem a halál árnyékát keresem, hanem létezem és ezt tapasztalom, már vannak céljaim, amik mellet ki fogok tartani, hiszek már magamban, hogy bármire képes lehetek, amit igazán szeretnék! Köszönöm, hogy itt lehettem, mert megkaptam az élet kulcsát, és az ajtón már beléptem!

Ráckeresztúr: 2016.03.10                                                               Cs. Tamás

 

Terápia Záró Önértékelés

2013. május 29-én érkeztem a házba. Kimerülten és zavartan. A fogadtatás furcsa volt számomra, az ölelésük és kérdéseik, a szeretetük… nem tudtam, hogy hova jövök, milyen ez a hely, mire számíthatok. Egy dolgot tudtam, hogy változtatnom kell az életemen. Már érkezésem percétől kezdve átadtam magam a ház hangulatának, hagytam, hogy hasson rám, próbáltam odafigyelni mindenre. Hallgattam, amit mondanak, hogy tanulhassak tőlük. Nagyon zárkózott voltam, még azt is nehezen viseltem, ha rám nézett valaki, vagy ha hozzám ért, attól meg kifejezetten ideges lettem. Mindig azt hittem, rólam beszélnek és figyelnek. Közös étkezésekkor kivert a víz, görcsösen figyeltem, ki néz rám, mit néz rajtam. Ha valaki rám mosolygott, az jutott eszembe, kiröhögnek, biztosan iszonyú röhejes vagyok. A kápolnában az esti találkozóktól kifejezetten rettegtem. Nem tudom miért, de így volt. Talán a környezet volt idegen számomra. Ismeretlen volt nekem a vallás, nem kaptam ilyen jellegű nevelést és az ismereteim is hiányosak voltak. A nagymamám mondta, hogy mindig imádkozik értem, és itt vált bennem bizonyossá, hogy imája meghallgatást nyert. Hogy annyi rossz dolog után itt vagyok. Folytathatnám, de ez nem erről szól. Itt vagyok, élek és élni akarok!!! Rengeteget tanultam magamról, boldoggá tesz, hogy tudok nevetni józanul, beszélgetni emberekkel és új dolgok felé nyitok. Nem riadok meg ismeretlen helyzetektől, sőt inkább szembe megyek félelmeimmel és megküzdök az akadályokkal. Ha néha nehéz is és könnyebb lenne feladni, akkor sem teszem azt. Megtanultam, hogy nem szégyen, ha segítségre szorulok, és nem vagyok egyedül… Rájöttem, hogy soha nem is voltam egyedül. Tényleg senki sincs itt véletlenül, nem lehet véletlen az, hogy ennyi év önpusztítás után pont itt kötöttem ki. Az esti áhítatok és az Istentiszteletek nagyon megérintettek. Volt, hogy a könnyeimmel küszködtem, amikor hallgattam a mentorokat, hogyan kerültek kapcsolatba az Úrral. Bizonyságtételük nagyon megerősített engem. Mindez felkeltette az érdeklődésemet a hit dolgai iránt. Azt vettem észre, amikor imádkozom, Eszter hangját is hallom a fejemben a magamé mellett. Remélem érezhető a folyamat, kivehető a soraimból, hogyan alakult bennem életté a hit. Tudom, hogy Isten mindvégig mellettem volt csak én nem vettem észre Őt. VAN HITEM! Számomra fontos, hogy hálát adjak mindenért, amim van. A nehéz pillanatokban megnyugtat. Segít és mindig velem van.
Szeretem az itt dolgozó összes munkatársat, főleg a mentoromat, Matyi bá-t, akinek nagyon sokat köszönhetek. Köszönöm mindőtöknek a sok-sok segítséget és türelmet, azt hogy megmutattátok, hogy lehet máshogy is látni a dolgokat, hogy ne a rossz oldalt figyeljem, hanem vegyem észre a jót, ne ragadjak le apróságokon, mert az csak fölösleges energiapazarlás, és semmi értelme. Tudjak kiállni magamért, tudjak megbocsátani, tudjak önzetlenül segíteni másoknak és felvállalni az érzéseimet. Azt is köszönöm, hogy megtanították nekem soha nem késő elkezdeni megváltozni. Tűzzek ki célokat és merjek bátran álmodni, mert ha igazán akarom, minden sikerülhet. Tudom, hogy nem lesz könnyű és nagyon oda kell figyelni magamra minden pillanatban. AZ ÉLETEMRŐL VAN SZÓ. Most hogy ezeket kiírtam magamból jöttek az emlékek és rájöttem, mennyit változtam.
Szeretném megköszönni a társaimnak is, hogy együtt mehettünk az úton, a támogatásukat és kívánom mindenkinek, hogy ne adják fel, ha elgyengülnek sem, menni, menni tovább, nagyon fontos a kitartás és hinni, hinni kell…
Roland

 

Zoli záró önértékelése
Zoli vagyok, 32 éves, tizenhét éve vagyok szenvedély beteg. Heroin függősségem miatt kértem segítséget, bár ez egy keresztyén ház, és én jó katonája voltam az ördögnek, mégis befogadtak és
önzetlenül segítettek. Nagyon sokat köszönhetek a munkatársaknak, a közösségnek. Hálás vagyok ezért, most már látom, hogy van kiút a pokolból.”Életemben egyszer hoztam egy jó döntést,
RÁCKERESZTÚRI DROGTERÁPIÁS OTTHON és SZÍVBŐL MONDOM, NEM BÁNOM.”

 

 

Viktor önértékelése
15 éve vagyok szenvedélybeteg, sokféle legális és illegális szertől függő anyagos. Nekem minden szer, legyen az könnyű vagy kemény drog, alkohol vagy gyógyszer, először mindig adott. Adott
valami mást: nyugalmat, pörgést, rálátást vagy sztondulást. Aztán azt vettem észre, hogy már nem ad. És a végén elvett mindent. Azért vagyok rehabon, mert rájöttem, hogy egyedül nem tudom
mindezt bepótolni amit az anyag elvett. A normális életre való készségeket, a tiszta gondolkodást, és a szeretetet. Itt elfogadást találtam, megértést, és reményt arra, hogy megtaláljam önmagam tisztán.
(Viktor, 30)

 

 

Terápiazáró önértékelés

Hoztam egy döntést, még pedig azt, hogy meg szeretném változtatni a romokba dőlt életemet, amit természetesen a kábítószeres pályafutásomnak köszönhettem. Így kerültem le Ráckeresztúrra. 2011. 02. 14-én. Teljes személyiség torzulással, paranoiával, üldözési mániával, a dédelgetett titkaimmal, és a számomra már elviselhetetlen szorongásokkal. 4 év és 3hónap börtönnel a hátam mögött, tele indulattal és utálattal úgy magam felé, mint az emberek és a világ felé. A legnagyobb motivációm az volt, hogy ezeken a dolgokon tudjak dolgozni, és, hogy eltudjam, magam fogadni olyannak amilyen vagyok. Feltártam a múltamat, megértettem azt és úgy érzem, hogy sikerült újra értékelnem az egész életemet. A mentori munka alatt megszabadultam a féltve őrzött titkaimtól, amik azt gondolom és érzem, hogy a legjobban blokkolták azt, hogy közel kerüljek valódi önmagamhoz. Ezért mélységes tiszteletet és baráti szeretetet érzek a mentorom Búzás István felé, aki ennyi időn keresztül mellettem volt a legnehezebb pillanatokban is. Hála van bennem, ha az elmúlt időkre gondolok, ugyanis ezt a fajta szeretetet és törődést, odafigyelést én még nem tapasztaltam meg eddig sehol az életben. Mégis úgy érzem, hogy Isten után a legnagyobb köszönet a közösséget illeti, mert az igazság az, hogy nektek köszönhetem azt, hogy teljesen másképpen értékeleme magam, mint akkor, amikor beléptem ebbe a házba. Rajtatok keresztül tanított meg a Szentlélek arra, hogy szeressem magam és, hogy szeretni tudjak másokat is. Tanított arra, hogy alázatos legyek, úgy magammal, mint embertársaimmal. Megtanított türelemre, nyitottságra és őszinteségre. Megértette velem azt, hogy vannak értékeim és, hogy vannak hiányosságaim. Levette az álarcaimat és szembesítet saját egyszerűségemmel, önmagammal. Rámutatott apró dolgokra, amik igazán boldoggá teszik a lelket. Mosolyt csalt az arcomra és azt sugallta, hogy egyáltalán nem felesleges az a tapasztalat, amit a múltamban szereztem és megtanította ezeket jóra fordítani. Átformált teljesen és megmutatta a múltamat, amit mára sikerült betakarnom, aztán felkészített a jövőmre és azt mondta, hogy nem lesz könnyű. Csendre tanított és meg tanultam figyelni, és talán bölcsebb is lettem. Kegyelmet kaptam, majd könnyeimmel elfedte bűneim.
Külön köszönetet szeretnék mondani Erdős Eszternek és férjének Istinek, hogy lehetőséget biztosítottak arra, hogy e ház falai között lelkileg megerősödhettem, tiszta emberré válhattam. Hálával tartozom a mentoroknak, hogy pozitív példájukkal támogattak, erősítettek.

Ráckeresztúr, 2012.05.31
Köszönettel: J. István

 

 

Sanyi önértékelése
Nagyjából három évvel ezelőtt találkoztam először a ráckeresztúri otthonnal. A munkám során kerültem közelebbi kapcsolatba a rehabbal, ám akkor még nem gondoltam volna, hogy
egyszer, mint lakó fogom itt koptatni a járólapokat. Most mégis itt vagyok…
Kimondva keveset, ám megélve többet kapok itt: Reményt, egy új kezdet reménységét, olyan eszközöket, készségeket, tudást, amivel lehetőségem nyílik arra, hogy „vegyszermentesen”
folytathassam földi pályafutásomat, ami fél tál lencsét sem ért már. A ház és környezete, annak értékrendje és szellemisége, az itt dolgozó munkatársak törődése, szeretete, mind-mind a bentlakók gyógyulását segítik. Szabályok vannak persze…, de hát hol nincsenek? Azok is csak azt szolgálják, hogy a kialakított „mini-társadalomban” adaptálódhassunk a majdan ránk váró kihívásokra, megpróbáltatásokra anélkül, hogy ki-ki a maga kis delíriumos világába kényszerüljön visszatérni.
Úgy érzem, egy új családot kaptam itt, akik minden hibámmal és bűneimmel együtt elfogadnak és
arra törekednek, hogy: „mindig süssön orcádra a nap, hátad mögül fújjon a szél, és Isten hordozzon a tenyerén!”

(Sanyi,36)

 

 

Az Öreg (iroda)
12 hónap alatt hirtelen megöregedtem.
Elsőre kicsit furcsának tűnhet ez a mondat s a hétköznapi életben kivitelezhetetlennek, de a Ráckeresztúri rehabilitációs intézetben nem az. A terápia végén egy öregiroda vezetéssel raktam fel a
pontot a terápiám i-jére. 5 héten keresztül volt rajtam ez a felelősségterület az összes nehézségével és örömével együtt. Hatalmas lendülettel inspirálva vágtam bele. Tudtam, hogy többek közt egy szócső leszek a lakók és a munkatársak között, hogy döntéseket kell majd hoznom, s hogy koordinálnom kell az emberi erőforrásokat, hogy minden technikai dolog gördülékenyen menjen.
Az első nehézségek már egyből az elején jelentkeztek. Mindenféle óvatosságot mellőzve vittem a stáb elé ötleteinket, reformjainkat. Inspirált voltam, mert fontos lett nekem (is) a ház a benne lakó
emberekkel együtt. Ezek javarészt technikai dolgok voltak, amik a kényelmünket, komfortérzetünket javították volna. Többek közt egy képet szerettem volna a kápolnába, mert a régit valahova
elszállította a programigazgatónk. Van itt egy srác, aki tehetségesen rajzol és el is vállalta volna. Ezt mondtam elsőnek, amit egyből lelőttek mondván: már elkezdték szervezni, meg amúgy is miért
gondolkozok én ilyesmiken. Értetlenséget szült bennem ez a momentum, amit tetőzött, hogy változtatások kétharmadát valamilyen okkal visszadobták. Elkeseredve, lógó orral jöttem ki a stábgyűlésről. Hatalmas volt a lendület, amitől nagyot csattantam az áthatolhatatlan falon. Térdre estem. Akkor jogosnak éreztem azt a gondolatot, hogy ha nekik nem fontos, nekem miért legyen az.
Másnap sikerült megbeszélnem a stábon keletkezett érzéseimet a kép kapcsán az igazgatónkkal, ami sokat segített. Megértett. „Nem is gondoltam, hogy ilyen komoly negatív érzéseket keltettem
benned” mondta. Nem lettem kedveszegett, fontos maradt a ház szőröstől-bőröstől, csak óvatosabb lettem. Támogatókat szereztem stábgyűlés előtt a tagok közt, egy-egy ötletem kapcsán, s így
biztosabb lett annak kivitelezése.
Egy napom öregként.
Néhány infó a napom megértéséhez · Itt a házban hierarchikus rendszer működik: a terápia fázisokra van osztva (első, második és harmadik fázis).
· A harmadik fázisos öregiroda vezető dönt majdnem mindenben. Ő hozhat következményeket, mérlegelve kinek mi segít a legjobban.
· A második fázisos lakók a ház motorjai, az öregiroda vezető meghosszabbított karjai.
· A házban a koszos poharakat egy zsúrkocsin gyűjtjük.
1 hete volt rajtam ez a felelősségterület, amikor jelezte egy másodikos lakó, hogy szét vannak hagyva – már megint – a poharak a házban. Több embernek nehézséget okoz, hogy a zsúrkocsiig vigye el a poharát; könnyebb ott széthagyni, ahol épp elfogyott a teája. A bevett szokás ilyenkor, hogy a péntek, szombati kikapcsolódásnak szánt filmet húzza le az irodavezető. Reflexből én is ezt a
következményt hoztam. Aztán jöttek a gondolatok: Mennyire gondoltam én ezt át? Segítek én ezzel? Nem volt nyugodt a lelkiismeretem. Aztán rájöttem, hogy ez a filmlehúzósdi nem én vagyok. De ezzel nem lett jobb a lelkiismeretem. Most változtassam meg a döntésem? Ismerjem be, hogy hibásan döntöttem? – De hát az a gyengeség jele. Mit fognak gondolni a többiek? Nem vagyok jó öregiroda vezető, hisz még egy ilyen apróságban sem tudok határozott lenni. Pár óra elteltével döntöttem úgy, hogy megváltoztatom hibás döntésemet. Elmondtam a közösségnek az adott üggyel kapcsolatos gondolataimat, érzéseimet s a megváltoztatott döntést. Szorongtam miközben beszéltem, s a kényszerképzeteimtől meg-megcsuklott a hangom. Miután megismerték a bennem zajló folyamatokat, megértettek és nem a gyengeséget látták. Pozitív megerősítést kaptam a srácoktól, és nem azért, mert nézhetnek filmet hétvégén. Rájöttem, hogy beismerni egy rossz döntést és változtatni azon s a mögé állni nagyobb haladás, mint a rossz döntés mögé állni mindenféle félelmektől vezérelve. Egy példával tudnám ezt az 5 hetet a legjobban érzékeltetni. Elém raktak egy hihetetlenül gyors sportautót. Nem ültem még benne, nem is nagyon kérdezgettem mire kell a vezetésénél figyelnem. Örültem neki. A jogsim megvan, vezetni tudok, hát lássuk, mit bír a gép. Hatalmas gázfröccs, pörgő kerekek, adrenalin bomba, ijedség. Tekergettem a kormányt, de a masina arra ment amerre akart. Meg is húztam az oldalát. Aztán óvatosabb lettem. Megtanultam, mekkora gáz kell neki, hol fog a kuplung, s hogy mennyire érzékeny a fék. Már megy a vezetése, sőt örömöt okoz az irányítása. Pont ezért váltam meg tőle fájó szívvel. Rájöttem, hogy nem is olyan könnyű dolog öregnek lenni. Hatalmas a felelősség, ami terhelést jelent, s mivel ezt eddig hárítottam nem edződtem bele, nehézséget okozott. De van jó és szép oldala is, ami önértékelés fejlődéssel és magabiztossággal jár ami örömet okoz.

 

 

Terápiazáró önértékelés.
2011 januárjában érkeztem meg a házba, reményvesztetten, megtörve, elkeseredve, de mégis elszántan. Éreztem, hogy elvesztettem a kontrollt az életem felett, és tudtam azt is, egyedül nem vagyok képes ezt visszaszerezni. Ezért kértem segítséget. Második alkalommal jöttem ide, de ez volt az első terápiám. Mindent bele adtam, ami tőlem telt, hiszen ezt ígértem a véglegesítésemen. Első hónapjaim után csodálkozva álltam meg, és figyeltem magam. Éreztem a változás szeleit magamon, ami olykor ijesztőnek tűnt újuló személyiségem számára. Ez vagyok én?- kérdeztem. Lassan elfogadtam magam álarcok, előítéletek nélkül. Az elfogadás legnehezebb szakasza a betegségemmel szemben volt. Nem akartam tudomásul venni ezt a tényt, hogy beteg vagyok.
Az itt eltöltött tizenegy hónap alatt ezernyi felismerés, megoldás, és új cél született bennem, amit egyrészt a közösségnek, mentoromnak, barátaimnak köszönhetek. A néha fájó tükröket alázattal fordítottam saját érdekemmé, a változás reményében. Visszanézve erre az időszakra, bátran, szerénység nélkül mondhatom, hogy sikerrel tűzdeltem fel ezt a tizenegy hónapot. A veszteségeim felmérése volt az egyik legnehezebb, legfájdalmasabb, és egyben a leginspirálóbb tevékenységem. Miután rájöttem, hogy elvesztettem az életem fontos értékeit, ami nélkül üres vagyok, úgymint a családom bizalmát, a becsületem, és nem utolsó sorban ezeknek az embereknek a szeretetét, tudtam merre kell indulnom. Ezzel a lelki iránytűvel indultam el, és még mindig folytatom az utam.
Terápiám, és elkövetkező életem nagyban meghatározza a megtérésem. Istent beengedni és elfogadni nem volt nehéz, miután ráébredtem, hogy ez nem az én erőfeszítésem jutalma, hanem az Övé. Végigkísérte utamat, és ezután is velem lesz. Nem leszek többé egyedül.
Az itt eltöltött idő alatt, megtanultam bízni a képességeimben, önértékelésem pozitív irányba mozdult, amit külön szeretnék megköszönni Pálos Annának, aki azt hiszem az első perctől hitt bennem és bátorított a csoportjain. Elfogadni az embereket leginkább a közösség tanított meg, és nekik köszönöm, hogy segítettek a múltam megértésében, és az ide vezető utam tisztán látásában. Hitem erejét is itt kaptam, a közös énekektől, és az Istentiszteletek által, ami sokszor választ adott a kérdéseimre. Megtanultam közösségben élni, alkalmazkodni, alázattal, érdek nélkül segíteni embertársaimnak, amit a közös túrákon is szeretettel alkalmaztam. Felsorolni is nehéz azt a rengeteg ajándékot, amit kaptam ettől a háztól. Külön szeretném hálámat kifejezni mentoromnak, Zénónak, hogy irányt adott, bátorított, és annyiszor felnyitotta a szemem, még ha néha fájdalmas is volt, tudtam hogy jó irányba visz, ezért is tekintek rá barátként. Itt szeretném még kiemelni néhány társamat, Ateszt, Marcit, Zsoltit, Szücsit, Istit, Bodajkot, Tomit, aki egyben patronálóm is volt, valamint a munkatársak közül Fatit, akiknek külön köszönöm, hogy hordoztak, és segítettek minden fogyatékosságom ellenére.
Élek, boldog vagyok, van társam, tiszta vagyok, hiszek, elégedett vagyok, átéltem a szabadulás örömét, szépnek látom a világot! Mi kellhet még?
KÖSZÖNETTEL:  Lipi 2011 Dec. K.I.M.M.

 

 

Terápiazáró Önértékelés!
Amikor megérkeztem a házba, 2010. július 19-én teljesen elkeseredve és elmagányosodva, életképtelenül, egyáltalán nem tudtam, hogy mi lesz itt velem vagy, hogy mit kell csinálnom, kik lesznek itt, csak 1 dolgot tudtam, hogy nem akarok drogozni. És ahogy teltek a napok, figyeltem az idős lakókat, beszélgettem velük, egyre többet kérdezgettem őket az itt zajló munkáról és az Én dolgomról, és kezdtem felfogni, átérezni, ami itt folyik. Az elején nagyon sokat szenvedtem a bűntudatom miatt, hogy mennyit ártottam embereknek, a Családomnak és magamnak, de pont, hogy ez a szenvedés fordult át bennem egy határozott inspiráltságra, hogy jóvátegyem mindazt, ami történt, és persze a múlton változtatni már nem tudok, de a jövő az csak az enyém és rajtam múlik. Rengeteg mindent kaptam és tanultam, 1 oldal ahhoz nagyon kevés, hogy mindezt leírjam, de akárhonnan kezdeném, a vége az az, hogy Életet kaptam! Megtanultam mi az Élet, hogy mit kell vele csinálni, hogy hogyan kell Élni! Ebben volt nagy segítségemre az itteni közösség, a tőlük kapott szeretet és elfogadás, meg természetesen Doki, aki szintén mint 1 jó apa támogatott, biztatott, segített, szeretett és ha szükség volt rá, akkor megálljt parancsolt. És kimenőimen megtapasztaltam, hogy a Családom is mennyire segítőkész felém és támogatnak, és mivel nagyszerű emberek,
ezért sokkal jobban megkönnyítették a helyzetemet, mert nem kellett/kell velük is még külön harcokat vívnom, hanem tőlük is a mérhetetlen szeretetet kaptam és a helyes útmutatást. És ez az Élet!!! Az első és legfontosabb amit átértelmeztem magamban, az, hogy „Egyszer Élünk!” Pedig hányszor elhangzott ez a mondat a számból és az ellenkezőjét csináltam, pusztítottam magam, hát most már tudom, hogy az Élet a küzdelmekről, a megpróbáltatásokról, a harcokról, a szeretetről, a békességről, a boldogságról és a kapcsolatokról szól! Eszerint járok ezen az úton és ezekért küzdök mert ebben találtam meg Önmagamat. Hisz bármikor a könnyebb útra léphetnék, de akkor az már nem Én lennék!!! „Csak” ezekért a dolgokért szeretnék köszönetet mondani minden
egyes Testvéremnek akik ugyanezen az úton járnak velem, Dokinak akiben megtaláltam életembe először egy követendő példaképet, és Családomnak azért, mert most is itt vannak és Szeretnek!!!
Ráckeresztúr, 2011. augusztus 27. G. Tamás

 

 

KONYHAZÁRÓ ÖNÉRTÉKELÉS
Amikor első fázisos lakóként a Vilmos – az akkori konyhafőnök- felvetette a lehetőséget, hogy konyhafőnök lehetek, csak mosolyogtam. Én, aki csak akkor ment konyha felé, amikor nagyon muszáj volt!? Nem gondoltam ezt az egészet komolyan, bár akkor igent mondtam, de csak hogy megnyugtassam őt. Belül azt gondoltam, hogy úgysem kapom meg hisz nem is tudok főzni és ahhoz a területhez elengedhetetlen a konyhai jártasság. Aztán a mosolyogtató gondolatból kézzelfogható valóság lett. Amikor a Dokitól először hallottam, hogy lehet, de ne éljem bele magam: gyerekes izgalom fogott el. Nem tudtam mi fog velem történni, mik lesznek a buktatók, a nehézségek, csak azt tudtam: hogy végigcsinálom, bármi történjék is. A körülmények úgy hozták, hogy a tervezettnél pár héttel előbb kellett átvennem a konyhát. Egyik napról a másikra csöppentem bele friss másodikosként a sűrűjébe. Nem voltam tisztában a technikai dolgokkal: nem tudtam kitől, mikor, és ami a legfontosabb, hogy mit is kell nekem beszereznem. Mivel nem ismertem a főzési folyamatokat, nem is tudtam, hogy mihez mire van szükség, így nagyon nehéz volt előre terveznem. Ezt jól
tükrözte az átjavításokkal teli étlap, ami ott kiabált a konyha melletti falon, s ezért már utáltam arra menni. Sokáig nem járt az eszemben a konyha. Többször mondtam magamban: Ja, nekem be kellene néznem, hogy minden rendben van-e. De az alapanyagok beszerzése mellett egy fontos és elengedhetetlen tartozéka a konyhának nagyobb fejtörést okozott. Az emberekkel nem tudtam mit kezdeni. Azt tudtam, hogy mit kíván az ANTSZ, a Misi, a közösség, a stáb, a Panka, de hogy ezt hogy adjam úgy át az aktuális konyhásnak, hogy segítsek is neki, a feladat is megoldódjon, meg még szeressen is. Nem ment. Valamiből engednem kellett. Fontossági sorrend felállítása után rájöttem, hogy nem fognak szeretni. Megpróbáltam határozott lenni, s nem dőlt össze a világ: minden ment a maga medrében. Bár gyökeresen nem változtam meg, mégis nagyon hasznos volt ez a felelősségterület. Felismertem helyzeteket, amikor épp konfliktust kerültem, amikor bizonytalan vagy esetleg érdektelen voltam. Rengeteg lehetőségem adódott ezeket s egyéb képességeket gyakorolni. Ugyan a kimenőkön jöttem rá miért fontos következetesnek lennem, de a konyhán tudtam ezt érdemlegesen és látványosan gyakorolni. Muszáj volt magamat bátorítani, hisz ritkán veregették meg a vállam, mivel az természetes, hogy mennek a konyha dolgai, s van kaja az asztalokon. Többször kaptam negatív kritikát Pankától, de a végére sikerült elérnem az Ő vágyát is: a heti egyszeri húsrendelést. Nem hangzik bonyolultnak ez a kérés, de mégis 3 hónap s rengeteg vesződség kellett hozzá. Sikerült összehoznom azt a két távoli fogalmat, hogy rendszeresség és konyhafőnökség. Jelenleg ha beszélgetek valakivel s látogatók kerülnek szóba, egyből az a kérdés kezd forogni a fejemben, hogy vajon itt esznek-e. A konyhai tevékenységem legnagyobb sikerének a karácsonyi bulit tartom. Hozta azt, amit vártam: elégedettség, öröm, magabiztosság. Némi félelem azért volt bennem, de éreztem, hogy jól fog sikerülni, mert én mindent megtettem érte. Persze nem lett volna kerek a karácsonyi menü sem a segítségek nélkül. Itt szeretném megemlíteni a két séfünket, Kareszt és Norbit, akik tudásukkal s odaadó munkájukkal segítették elő a karácsonyi ételek fényét, s teszik színesebbé a szürke hétköznapok ízét. Külön köszönetet érdemel Misi a belém vetett bizalmáért. Mindig bátorított, s az Ő megerősítése jelentette a legtöbbet év közben és az év végi hajtásban is. Lehetett rá számítani mindenben. A kezdeti félelmeim ellenére türelmesen vette fel a telefonokat s a szakdolgozatírás feszült hangulatában is készségesen állt rendelkezésemre. A konyhában látott számomra furcsa, elbizonytalanító stílusa ellenére sikerült egy baráti viszonyt kialakítanom vele. Nehéz négy hónapon vagyok túl, hisz sokat tettem bele, de sikernek élem meg hogy végigcsináltam, kitartottam, küzdöttem s most egy összerázott konyhát tudok átadni Pékó Zoltán testvérünknek. Neki sok sikert, kitartást és erőt kívánok a negyed éves harchoz, amiben lesznek koccanások, karambolok, s felhőtlen száguldozások. Értetlenséggel, feszültséggel töltött magányos órák, s örömmel átitatott percek. Majd 3-4 hónap múlva a rutin, a magabiztosság s a pozitív önértékelés szelét meglovagolva léphessen a 3. fázisba.
2010.01.05. D. László

 

 

Gönczi Gábor, azaz Doki bizonyságtétele
Édesanyám, édesapám sajnos alkoholfüggő volt, én lakótelepen nőttem fel – tipikus kulcsos gyerek voltam. Elég hamar találkoztam a szerekkel, elkezdtem drogokat fogyasztani és annak rendje-módja szerint lefelé csúszni a lejtőn. Bűnöztem, sok keserűségen átmentem, tíz éven át züllöttem, de Isten úgy akarta, hogy ne legyen így vége. Kábítószer túladagolásaim eredményeként többször újraélesztettek. Szóval elég mélyen jártam, de aztán elkerültem egy helyre, ahol segítettek nekem, és a mai napig azt gondolom, hogy ez nem volt véletlen. Amikor idejöttem, azt mondták nekem, hogy Isten hozott. A Válaszút Misszión keresztül kerültem Ráckeresztúrra a Drogterápiás Intézménybe. Elsőre nem sikerült leállnom, másodjára viszont igen. Azóta főiskolát végeztem szociális munkás szakon. Jelenleg egyetemre járok, mesterképzésre. Több helyen dolgozom, mai napig szenvedélybetegekkel foglalkozom ugyanabban a Drogterápiás Intézményben ahol
gyógyultam. Alig van emlékem a gyerekkori karácsonyokról. Állítólag voltak karácsonyok nálunk, én nem emlékszem rájuk. Amikor már úgy az eszemet tudtam, akkor fánk egyszer-kétszer azért volt, de a családomban nem voltak meghitt együttlétek, hogy mi most együtt ebédelünk, vagy hogy szenteste együtt kell lenni és akkor valami történik. Aztán, hogy ehhez Jézusnak mi köze van,
azt nem tudtam. A szüleim valaha biztos megpróbálták jól csinálni – én vagyok a kisebbik testvér, nekem már rosszabb karácsonyok jutottak. A bátyámnak talán még lehettek jobbak, bár nem hiszem. Egyszer karácsonykor apám hazajött részegen, és leborította a fát. Hat-hét éves lehettem ekkor. Arra emlékszem, hogy leborította a fát, meg ordibálás volt. Ez később is megismétlődött – utána már nem volt fánk. Nem vettünk fát, mert úgyis leborul, és amúgy sem nagyon volt alatta semmi. Nem volt pénzünk, illetve nem volt a családunkban hagyomány az ajándékozás. Érdekes, hogy abból az időszakból nincsenek ilyen fájdalmaim ezzel kapcsolatosan – természetesnek fogadtam el ezt az állapotot, hogy nekünk nincs, a barátaimnak pedig van. Amikor 24-én, szentestén is felkapuztam a barátaimhoz , hogy nem jönnek-e le játszani, és ők csodálkozó hangon feleltek, hogy buta vagy, hát szenteste van, sosem értettem. Miért nem jönnek le este játszani? Most úgysincs suli, és miért is kellene együtt lenni a családdal?
Emlékszem olyan képekre is, amikor leesett a hó, néztem ki az ablakon, és láttam, hogy máshol égnek a villanyok, villognak a karácsonyfaégők. Nálunk meg ment a tévé, vagy, ha már apám esetleg lefeküdt, akkor szerencsére csönd volt. Anyám mindig szólt, hogy maradjunk csöndben, nehogy apám felébredjen. Ő sokszor volt részeg, anyám is sokszor ivott, és akkor a bátyám a szobájában volt, én is az enyémben, játszani meg nem jött le senki. Én lemehettem akár szenteste is. Kinéztem az ablakon, és arra gondoltam, vajon mi történhet más családokban. Amikor találkoztam a barátaimmal, mindenki mesélte, mit kapott, én meg azért örültem ennek, mert akkor játszhattunk az ő játékaikkal. Nem voltam szomorú emiatt. A lakótelepen, ahol laktam, nagyon sok gyereknek volt ugyanilyen karácsonya. Sokat nevettünk azon, hogy mi milyen szerencsétlenek vagyunk. Kifiguráztuk a helyzetet, hogy kinek milyen részeg volt a faterja épp aznap, vagy nem is beszéltünk erről.
Nem tudtam, hogy karácsonykor Jézus születését ünnepeljük, mindig csodálkoztam azon, hogy mindig leadják a Jézus-filmet. Miért pont karácsonykor? Unalmasnak találtam, hogy már megint Jézus-film van. Nem tudtam összekötni a kettőt. Amikor már cseperedtem, akkor a nagymamám próbált erről valamit magyarázni, de én azt tízévesen nem értettem. Nekem nem beszéltek Jézusról. Aztán jöttek a kamaszkori karácsonyok. Ott azért már voltak szomorúságok. Az iskolában mindig volt karácsonyi ünnepség, a barátnőm gondolkozott, mit vegyen a szüleinek. Volt egy
áhítatos készülődés körülöttem – ekkor már éreztem, hogy nálunk nincs készülődés, nincs fa, nincs ünnepi vacsora… Alig vártam, hogy lemenjen a karácsony. Nekem ez az egész feszültséget jelentett, éreztem valaminek a hiányát, de nem tudtam, mi az. Nem tudtam, mások mire készülnek. Az volt a magyarázatom, hogy ez csak az ajándékozásról meg az erőltetett vacsorákról szól – pedig még a nagy rosszcsont haverjaim is otthon várták a karácsonyt. Amikor elkezdtem anyagozni, meg inni, akkor teljesen átrendeződött ez az egész. Gyakorlatilag menekültünk otthonról. Volt egy-két olyan ismerősöm, aki ugyancsak ilyen erőltetettnek érezte ezt az egészet. Velük mentünk el bulizni – a diszkók ugyanis nyitva vannak karácsonykor, ahogy a sörözők is. Ott lógtunk azokkal, akik szomorú arccal ültek ott, tudva, hogy valami hiányzik, valami elromlott – mi kamaszként ezt még nem éltük így át. Ezután olyan karácsonyok következtek, amikor én már függő voltam. Ezek nagyon nyomorult emlékek. Nagyon nagy önsajnálat volt rajtam akkor. Éreztem valami szeretethiányt. Amikor kiürültek az utcák, még magányosabbnak éreztem magam. Pár beesett arcú ismerőssel lófráltunk valahova, haza nem mehettünk. Nem volt hova. Azon izgultunk, hogy legyen elég anyagunk az ünnepek végéig, mert köztudott, hogy a dílerek ilyenkor nem nagyon árulnak. Szenteste senki nem fog lejönni neked, a díler is próbál valamit csinálni, kikapcsolja a telefonját és nincs anyag. Elvonásban karácsonyozni, hát az keserű. Ebből az időszakból csak legrosszabb élményem van. Emlékszem, egyszer felmentem egy barátomhoz. Akkor még volt bennem anyag, be voltam állva. Délután négy körül éreztem, hogy mennem kéne és nem akartam. Majdnem sírtam azon, hogy a barátom már érezteti velem, hogy mennem kéne, jönnek a családtagok. Lementem az utcára, már nem járt semmi, esteledett, én pedig odaverődtem pár hajléktalanhoz. Nem is ismertem őket, de nem akartam egyedül lenni. Elég szánalmas helyzet volt, főleg reggel, amikor ébredeztem, és nagyon fájt a megfagyott lábam. Körbenéztem, hogy kik ezek az emberek, büdös voltam, ők is… Elbőgtem magam, mert leesett, hogy karácsony másnapja van, és ez nem az a pillanat, amire vágytam. Aztán volt olyan is, hogy a fogdán töltöttem a szentestét. Anyagot kellett szerezni, a karácsonyi forgatagban pedig nagyon jól lehet lopni. Az áruházakban viszont figyelnek. A családok mentek befelé vásárolni a gyerekekkel, jönnek ki nagy pakkokkal, engem meg
bilincsben vezetnek kifelé… Ha bevisznek ilyenkor, akkor 48 órát töltök bent, mert szenteste csak ügyeletes van bent, biztosan nem fognak kiengedni. Ott nincs szentestei hangulat, nincs
szaloncukor – el is lehet képzelni, hogyan érzi magát az őr, akinek szenteste egy olyan hülyére kell vigyáznia, mint én. Emlékszem, nem szaloncukrot, hanem töpörtyűt kaptam
reggelire. Szőrös volt és keserű. Próbáltam nem sírni, meg erősnek lenni. De éreztem, hogy nem itt kéne lennem. Volt olyan is, hogy összeverve, bedagadt fejjel ért a szenteste – feltörtünk egy kocsit, és a tulaj észrevette. A társam elfutott, engem meg jól elvertek. Próbáltam nem gondolni semmire. Egy anyagosnak minden napja olyan, mint a többi. Akkor van öröm, ha több szerhez jut az ember. Voltak pillanatok, amikor magamhoz tértem, és láttam, hogy valami történik a világban, és én nem vagyok a részese ennek. Már bent voltam az Otthonban, de még nem voltam megtérve. Tisztán emlékszem az első karácsonyra. Ez 2004-ben volt, jöttek a családok, jöttek ismeretlenek, akik ott gyógyultak, és egyszer csak ott lett százvalahány fő, és örültek egymásnak. Nekem már ez újdonság volt, hogy az emberek örülnek egymásnak. Istentisztelet volt, Jézus születéséről beszéltek – ekkor már tudtam, hogy ez hova köthető. Elmondták, értettem, de nem jelentett még ennél többet a számomra. Láttam, hogy az emberek együtt énekelnek, örülnek, esznek, van ünnepi vacsora… Azt éreztem, hogy ez olyan családias, ez olyan jó, nem az ajándékon van a hangsúly, hanem magán az eseményen, magán az örömhíren. Először fura volt a nagy tömeg, de nagyon tetszett a családias légkör, hogy szeretet van az egészben. Amikor már megtért emberként vettem részt egy ilyen ünnepen 2005-ben, akkor nagy áhítattal telt meg számomra ez az alkalom. Csodálat volt bennem, az ünnep megtelt tartalommal, lemorzsolódtak róla a klisék. Rájöttem az egész lényegére, hogy ez a tűz, ami köré oda kell ülni, és nem kell külön tüzeket rakni. Érdekes, hogy miután én Jézussal találkoztam, és elkezdtem így látni a karácsonyt, utána Isten megadta, hogy az  édesanyámnak és a bátyámnak is legyen rá igénye, hogy mi karácsonykor együtt legyünk. Az édesapám már meghalt. Azóta minden évben van karácsonyunk, van fánk. A bátyámnak már van saját családja, néha kicsit zavarban vagyunk, hogyan is kell karácsonyt csinálni. Van ajándék, van ünnepi vacsora, kicsit még sántít, de mi így csináljuk – bár számomra a karácsonyt a mai napig a Drogterápiás Otthonban tartott ünnep jelenti, amikor van istentisztelet, amikor elmondjuk, miért vagyunk ott, hogy mi a lényeg. Együtt vagyunk és szeretjük egymást, nekem ez a karácsony.
A nyáron megnősültem, idén lesz a feleségemmel az első közös karácsonyunk. Nekem nincsenek mintáim, tradícióim ehhez. Nyilván lesz fánk, de nekem az a biztos pont, hogy 11 órakor istentisztelet van Ráckeresztúron. Hogy utána mit csinálunk, még nem tudom. Nyilván könnyebb lesz, ha már lesznek gyerekeink – a lényeg akkor is ugyanaz marad: a Krisztus szeretete.

 

 

Konyhazáró Önértékelés!

Az első konyházásom alakalmával megszerettem a konyházást. Viszont el is döntöttem, hogy bármit elvégzek, de konyhafőnök nem leszek, mert nem akarok szenvedni az emberekkel. Egyszer voltam fiatal lakó szerepben miután jött a lehetőség, hogy konyhafőnök lehessek. Elgondolkoztam, hogy mekkora lehetőség ez nekem a fejlődésre. De féltem, és aggasztottak az érzéseim, amik abból fakadtak, hogy irányítanom kell a fiatalabb társaimat és, hogy nagyon kivesz a közösségből. Tudtam viszont, hogy azok az emberek, akik alkalmasnak találtak erre a beosztásra-segítségemre lesznek. Ezek után boldogan vállaltam a felelősséget.  Sokszor vagy inkább rengetegszer vettem magamra fiatalabb társaim értetlenségét, motiválatlanságát, és ez kiboruláshoz vezetett először december 24.-én. De akkor jött a Misi, Barna és a Balázs akik segítettek rend betenni a fejemben a dolgokat, és erőt adtak ahhoz, hogy fojtassam a feladatomat. Bevallom, ha ők, akkor nincsenek akkor lemondtam volna. Sokszor fizikailag is elfáradtam, főleg karácsony körül, mivel 3 hétig bent voltam, és sokkal többet kellett dolgozni és koncentrálni, mint máskor. És a két ünnep között is igen igazságtalannak éreztem azt, hogy mindenki fent pihen a szobájában, vagy rekreálódig én meg a konyhán vagyok minden nap. Viszont az, amikor a Tinin megterítettem a Malával az ünnepi asztalt, és végignéztem azon, amiben a kezem munkája benne volt, hatalmas örömet és boldogságot, na meg persze büszkeséget éreztem. És amikor megköszönték mind a tinik, mind a munkatársak, akkor azt tudtam mondani, hogy megérte, ezekért a pozitív érzésekért mindenképpen! Most hálás vagyok elsősorban Gulyik Balázsnak és a Révay Barnának a rengeteg segítségért, türelemért, empátiáért, amit tanúsítottak az irányomba. Rengeteget tanultam tőlük, közelebb kerültem hozzájuk, és ez nagyon jó. Társaim által tudtam fejlődni kommunikációban, empátiában, segítségnyújtásban, segítségkérésben, tetterő-lelkesedésben, szerevezett tevékenységben, kitartásban, türelemben rengeteget, nőtt az önbizalmam, és az önbecsülésem is mert amikor se Balázs, sem pedig a Barna nem volt bent akkor én főzhettem és hatalmas sikerélményeim voltak ez miatt. Nem gondoltam, hogy egyszer ezt fogom mondani, de hiányozni fog a konyha. Tényleg a legnagyobb fejlődési lehetőség ez a házban, viszont a legnehezebb is, de egy biztos: érdemes elvállalni, és végigcsinálni!!!! Visszanézve sok mindent másképpen csinálnék, pár dogot kijavítanék, de mégis eltudom hinni, hogy elég jól csináltam és ez a lényeg! Köszönöm a lehetőséget, hogy szolgálhattam a közösséget, hogy ennyit fejlődhettem és köszönöm Pankának, Misinek, Balázsnak, Barnának a bizalmat és a sok segítséget! Sok sikert, és kitartást kívánok az utánam következő konyhafőnököknek ”Minden lehetséges annak aki hisz,, Márk 9,23

Köszönettel: Angyal Attila                     2017.02.08

 

 

 

Ossza meg másokkal is...
Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on TwitterShare on LinkedInEmail this to someone