Szabó Zsolt története

Egy bányászvárosban nőttem fel. Szerettem ott gyereknek lenni. Körülöttünk a Vértes, bányatavak a közelben, sok gyerek az udvarban. Volt lehetőségünk játszani. Édesapám bányász volt Márkushegyen, amit két éve bezártak. Ez volt az utolsó szénbánya Magyarországon. Édesanyám takarítónő volt, később háztartásbeli lett. Ami tőle tellett, megadta nekem, és a testvéreimnek is. Nem szerettem iskolába járni, diszlexiás, dadogós gyerek voltam. Nehezen illeszkedtem be a közösségbe, sokan szekáltak, bántottak. Többször ért atrocitás hazafelé a suliból, a nagyobbak elszedték a cuccaimat. Nem tudtam kiállni magamért, de nem is beszéltem ezekről az esetekről senkinek sem, pedig mély nyomokat hagytak bennem. Tizenkét éves voltam, amikor a szüleim elváltak. Sok veszekedést láttam, hallgattam végig. Ezek is mélyen érintettek. Egy gyereknek nem lenne szabad ilyeneket megélnie. Akkor még nem értettem, de ma már tudom, mekkora űrt hagyott maga után apám távozása az életemben.
Problémás kamasz voltam. Nem szerettem otthon lenni, inkább hozzám hasonló kamaszokkal lógtam. Olyanokkal, akik már javában italoztak. Én tizenhárom évesen ittam meg az első boros kólámat. Úgy éreztem, megnyugvást hoz a gondolataimra és az érzésvilágomra. Tizennégy évesen rúgtam be először. Nem kellett hatalmas mennyiség, talán két-három boros kóla. Aztán kis idő elteltével füvet szívtunk egy buliban. A fű teljesen megváltoztatta a világgal és az emberekkel való kapcsolatomat. Hamar kialakult a kötődés hozzá, rövid időn belül nem kellett már a használatához a buli, a haverok meg a társaság. Szívtam otthon, a suliban, boltba menet, de már akkor is tekertem egyet, ha csak levittem a szemetet. Képtelen voltam nélküle létezni. Így csináltam végig a középiskolát. Voltak viharos időszakok is az életemben, hiszen ehhez pénzre volt szükségem. Mentek a csibészkedések, a bizniszelések. Sokszor nem volt törvényes, amit csináltunk.
Egy új élet reményével költöztem Budapestre tizennyolc éves koromban. Szerettem volna jó útra térni, de nem sikerült. Az akkori gondolkodásommal hozzám hasonló gondolkodású embereket vonzottam be, ezért minden ugyanúgy ment tovább, mint korábban. Csak a helyszín, a város változott, én nem.
Budapesten hamar szert váltottam. Azok az arcok, akikkel itt elkezdtem mozogni, már nem csak füveztek, hanem amphetamin-, ópiát-származékokat is szívtak és injektáltak. Ahogy kipróbáltam ezeket a cuccokat, úgy éreztem: Mindig is ezt kerestem! Nyugalom és biztonság öntött el, úgy gondoltam a szer “személyében” barátot kaptam. Volt, hogy hat napig nem aludtam. Ekkor életem legnagyobb félelmeit, szorongásait, paranoiáját és képzelgéseit éltem meg. Éreztem azt is, hogy oltári nagy bajban vagyok, egy börtönben, amit magamnak kreáltam, de féltem segítséget kérni. Szégyelltem magam. Nem akartam, hogy mások megtudják hogy hogyan élem az életemet. Akár az igazi börtön is várhatott volna rám. Közben teltek az évek, én pedig teljesen elfordultam magamtól, a végén már tükörbe nézni sem volt erőm. Persze nem voltam egyedül. Olyan arcokkal mozogtam, akikről senki nem mondta meg, mi újság igazán velük. Látszólag normális életet éltek, a külvilág felé azt sugallták, minden rendben van, akárcsak én. A bolti eladótól kezdve, színészek, zenészek, bárosok, pincérek, üzletvezetők, ingatlanosok vettek körül. Sokszor találkoztam velük jól menő bulikban, sokszor pedig olcsó nyolckeres árusoknál. Ma már tisztán látom, egy közös volt bennünk: Mindannyian eltévedt emberek voltunk, nem tudtuk mit akarunk az élettől.
Nehezen álltam meg a helyem a munka világában is. Tizenkét-tizennégy órákat dolgoztam konyhán, szakács vagy séfhelyettes pozícióban. Öt éven keresztül csak alkohollal és anyaggal ment a munka. Egyetlen vigaszom volt akkoriban, maga Budapest. A város utcáin, terein barangoltam. A 8. kerület keserű romantikáján csodálkoztam. A Rákóczi tér balhés, zsugázó öregjeit bámultam. Szerettem a Duna korzó esti szépségét, Újlipótváros nyüzsgő életét, az Erzsébet tér nyári, parkos, berúgós, sztondulós, ismerkedős estéit, de leginkább a téli hidegbe fagyott Budapestben láttam meg a szépséget.
Lifteztem az életben. Hol volt mindenem, hol meg az utcán ülve néztem magam elé “most mi lesz” tekintettel. Volt hogy lépcsőház aljában aludtam, télen -15 fokban. Ez az időszak megmutatta nekem, hogy milyen igazán lent lenni, az utcán, a kilátástalanságban. Sokszor megpróbáltam felhagyni ezzel az életstílussal, sokszor mentem bőgve a dílerhez. De túl erős volt a késztetés bennem, nem tudtam ellenállni a drognak. Úgy éreztem, nincs élet enélkül.
2013-ban újra le akartam állni. Akartam, de még mindig nem tudtam, hogyan is fogjak hozzá. A leszokás gondolatával és halogatásával eltelt még egy év, majd eljött az igazi mélypont. Ültem a Gellért hegyen, egy szikla szélén. Arra gondoltam, hogy már megéltem mindent és fogyasztás után azt mondtam magamnak: „Csak dőlj előre, Zsolti, csukd be a szemed, gondolj valami szépre, családodra, a napfényre, Istenre! Ereszd el magad, és csak dőlj előre és vége lesz minden szenvedésednek!” Meg akartam halni. Tudtam, hogy ez az élet nem kell tovább így. Annyira akartam a halált, mint még soha semmit. Később, a hegy lábánál, a kút mellett ébredtem fel. Másnap lementem a Szabadság híd alá. Ott döntöttem el végérvényesen, hogy megváltozom.
Ez 2014 nyarának elején volt. A Református Drogmissziótól kértem segítséget. A rehabilitáción hozzám hasonló sorsú emberek vettek körül. Nehezen, de végre magamra találtam. A misszióban mindannyian egyért harcoltunk, a szabadságunkért. Közös célunk volt, hogy megismerjük, hogyan jutottunk idáig, és az is, hogy dolgozzunk azon, hogy többé ne essünk vissza. Nagy munka volt szembenézni magammal, a múltammal, őszintének lenni a családtagjaimmal, barátaimmal. Kompetenciákat sajátítani el, megtanulni objektíven élni, Isten útján járni.
Hálás vagyok Istennek, az ott segítő szakembereknek és a társaimnak. Ma konyhavezetőként tevékenykedem, boldog párkapcsolatban élek. Képzem magam. A tervem az, hogy egyetemre járjak és a segítő szférában helyezkedjek el. A jövőben családterapeutaként szeretnék dolgozni, hogy olyan gyerekeken és családokon segíthessek, akik hasonló életutat járnak be, mint amilyet én is bejártam.
Olyan könnyű ítélkezni, olyan könnyű azt kérdezni, hogy egy ilyen értelemmel megáldott fiú hogyan választhatja ezt az utat, de fogalmunk sincs, mennyire mélyen ronthatja az ember személyiségét a szenvedés és a stressz. Az önző életmód függőség, amiből ki lehet szabadulni, a haragtól való szabadulás legjobb módja a beismerés, a lehető legrosszabb az elfojtás.

/fotó: Szöllősi Mátyás/

Budapest kataógus
2020-02-12 19:49:40
otthonról tartalom

Drogproblémád van?
Szeretnél róla valakivel beszélni?
Keresd a "drogszakember"-t!
Minden hétköznap megtalálod Skype-on 16-18 óráig ingyen, "drogszakember" néven...

 

”banner”