Lakóink története (17)

Az első konyházásom alakalmával megszerettem a konyházást. Viszont el is döntöttem, hogy bármit elvégzek, de konyhafőnök nem leszek, mert nem akarok szenvedni az emberekkel. Egyszer voltam fiatal lakó szerepben miután jött a lehetőség, hogy konyhafőnök lehessek. Elgondolkoztam, hogy mekkora lehetőség ez nekem a fejlődésre. De féltem, és aggasztottak az érzéseim, amik abból fakadtak, hogy irányítanom kell a fiatalabb társaimat és, hogy nagyon kivesz a közösségből. Tudtam viszont, hogy azok az emberek, akik alkalmasnak találtak erre a beosztásra-segítségemre lesznek. Ezek után boldogan vállaltam a felelősséget.  Sokszor vagy inkább rengetegszer vettem magamra fiatalabb társaim értetlenségét, motiválatlanságát, és ez kiboruláshoz vezetett először december 24.-én. De akkor jött a Misi, Barna és a Balázs akik segítettek rend betenni a fejemben a dolgokat, és erőt adtak ahhoz, hogy fojtassam a feladatomat. Bevallom, ha ők, akkor nincsenek akkor lemondtam volna. Sokszor fizikailag is elfáradtam, főleg karácsony körül, mivel 3 hétig bent voltam, és sokkal többet kellett dolgozni és koncentrálni, mint máskor. És a két ünnep között is igen igazságtalannak éreztem azt, hogy mindenki fent pihen a szobájában, vagy rekreálódig én meg a konyhán vagyok minden nap. Viszont az, amikor a Tinin megterítettem a Malával az ünnepi asztalt, és végignéztem azon, amiben a kezem munkája benne volt, hatalmas örömet és boldogságot, na meg persze büszkeséget éreztem. És amikor megköszönték mind a tinik, mind a munkatársak, akkor azt tudtam mondani, hogy megérte, ezekért a pozitív érzésekért mindenképpen! Most hálás vagyok elsősorban Gulyik Balázsnak és a Révay Barnának a rengeteg segítségért, türelemért, empátiáért, amit tanúsítottak az irányomba. Rengeteget tanultam tőlük, közelebb kerültem hozzájuk, és ez nagyon jó. Társaim által tudtam fejlődni kommunikációban, empátiában, segítségnyújtásban, segítségkérésben, tetterő-lelkesedésben, szerevezett tevékenységben, kitartásban, türelemben rengeteget, nőtt az önbizalmam, és az önbecsülésem is mert amikor se Balázs, sem pedig a Barna nem volt bent akkor én főzhettem és hatalmas sikerélményeim voltak ez miatt. Nem gondoltam, hogy egyszer ezt fogom mondani, de hiányozni fog a konyha. Tényleg a legnagyobb fejlődési lehetőség ez a házban, viszont a legnehezebb is, de egy biztos: érdemes elvállalni, és végigcsinálni!!!! Visszanézve sok mindent másképpen csinálnék, pár dogot kijavítanék, de mégis eltudom hinni, hogy elég jól csináltam és ez a lényeg! Köszönöm a lehetőséget, hogy szolgálhattam a közösséget, hogy ennyit fejlődhettem és köszönöm Pankának, Misinek, Balázsnak, Barnának a bizalmat és a sok segítséget! Sok sikert, és kitartást kívánok az utánam következő konyhafőnököknek ”Minden lehetséges annak aki hisz,, Márk 9,23

Köszönettel: Angyal Attila

2017.02.08

Édesanyám, édesapám sajnos alkoholfüggő volt, én lakótelepen nőttem fel – tipikus kulcsos gyerek voltam. Elég hamar találkoztam a szerekkel, elkezdtem drogokat fogyasztani és annak rendje-módja szerint lefelé csúszni a lejtőn. Bűnöztem, sok keserűségen átmentem, tíz éven át züllöttem, de Isten úgy akarta, hogy ne legyen így vége. Kábítószer túladagolásaim eredményeként többször újraélesztettek. Szóval elég mélyen jártam, de aztán elkerültem egy helyre, ahol segítettek nekem, és a mai napig azt gondolom, hogy ez nem volt véletlen. Amikor idejöttem, azt mondták nekem, hogy Isten hozott. A Válaszút Misszión keresztül kerültem Ráckeresztúrra a Drogterápiás Intézménybe. Elsőre nem sikerült leállnom, másodjára viszont igen. Azóta főiskolát végeztem szociális munkás szakon. Jelenleg egyetemre járok, mesterképzésre. Több helyen dolgozom, mai napig szenvedélybetegekkel foglalkozom ugyanabban a Drogterápiás Intézményben ahol
gyógyultam. Alig van emlékem a gyerekkori karácsonyokról. Állítólag voltak karácsonyok nálunk, én nem emlékszem rájuk. Amikor már úgy az eszemet tudtam, akkor fánk egyszer-kétszer azért volt, de a családomban nem voltak meghitt együttlétek, hogy mi most együtt ebédelünk, vagy hogy szenteste együtt kell lenni és akkor valami történik. Aztán, hogy ehhez Jézusnak mi köze van,
azt nem tudtam.

Amikor első fázisos lakóként a Vilmos – az akkori konyhafőnök- felvetette a lehetőséget, hogy konyhafőnök lehetek, csak mosolyogtam. Én, aki csak akkor ment konyha felé, amikor nagyon muszáj volt!? Nem gondoltam ezt az egészet komolyan, bár akkor igent mondtam, de csak hogy megnyugtassam őt. Belül azt gondoltam, hogy úgysem kapom meg hisz nem is tudok főzni és ahhoz a területhez elengedhetetlen a konyhai jártasság. Aztán a mosolyogtató gondolatból kézzelfogható valóság lett. Amikor a Dokitól először hallottam, hogy lehet, de ne éljem bele magam: gyerekes izgalom fogott el. Nem tudtam mi fog velem történni, mik lesznek a buktatók, a nehézségek, csak azt tudtam: hogy végigcsinálom, bármi történjék is. A körülmények úgy hozták, hogy a tervezettnél pár héttel előbb kellett átvennem a konyhát. Egyik napról a másikra csöppentem bele friss másodikosként a sűrűjébe. 

Amikor megérkeztem a házba, 2010. július 19-én teljesen elkeseredve és elmagányosodva, életképtelenül, egyáltalán nem tudtam, hogy mi lesz itt velem vagy, hogy mit kell csinálnom, kik lesznek itt, csak 1 dolgot tudtam, hogy nem akarok drogozni. És ahogy teltek a napok, figyeltem az idős lakókat, beszélgettem velük, egyre többet kérdezgettem őket az itt zajló munkáról és az Én dolgomról, és kezdtem felfogni, átérezni, ami itt folyik. Az elején nagyon sokat szenvedtem a bűntudatom miatt, hogy mennyit ártottam embereknek, a Családomnak és magamnak, de pont, hogy ez a szenvedés fordult át bennem egy határozott inspiráltságra, hogy jóvátegyem mindazt, ami történt, és persze a múlton változtatni már nem tudok, de a jövő az csak az enyém és rajtam múlik. Rengeteg mindent kaptam és tanultam, 1 oldal ahhoz nagyon kevés, hogy mindezt leírjam, de akárhonnan kezdeném, a vége az az, hogy Életet kaptam! Megtanultam mi az Élet, hogy mit kell vele csinálni, hogy hogyan kell Élni! Ebben volt nagy segítségemre az itteni közösség, a tőlük kapott szeretet és elfogadás, meg természetesen Doki, aki szintén mint 1 jó apa támogatott, biztatott, segített, szeretett és ha szükség volt rá, akkor megálljt parancsolt. És kimenőimen megtapasztaltam, hogy a Családom is mennyire segítőkész felém és támogatnak, és mivel nagyszerű emberek,
ezért sokkal jobban megkönnyítették a helyzetemet, mert nem kellett/kell velük is még külön harcokat vívnom, hanem tőlük is a mérhetetlen szeretetet kaptam és a helyes útmutatást. És ez az Élet!!! Az első és legfontosabb amit átértelmeztem magamban, az, hogy „Egyszer Élünk!” Pedig hányszor elhangzott ez a mondat a számból és az ellenkezőjét csináltam, pusztítottam magam, hát most már tudom, hogy az Élet a küzdelmekről, a megpróbáltatásokról, a harcokról, a szeretetről, a békességről, a boldogságról és a kapcsolatokról szól! Eszerint járok ezen az úton és ezekért küzdök mert ebben találtam meg Önmagamat. Hisz bármikor a könnyebb útra léphetnék, de akkor az már nem Én lennék!!! „Csak” ezekért a dolgokért szeretnék köszönetet mondani minden
egyes Testvéremnek akik ugyanezen az úton járnak velem, Dokinak akiben megtaláltam életembe először egy követendő példaképet, és Családomnak azért, mert most is itt vannak és Szeretnek!!!

Ráckeresztúr, 2011. augusztus 27. G. Tamás

2011 januárjában érkeztem meg a házba, reményvesztetten, megtörve, elkeseredve, de mégis elszántan. Éreztem, hogy elvesztettem a kontrollt az életem felett, és tudtam azt is, egyedül nem vagyok képes ezt visszaszerezni. Ezért kértem segítséget. Második alkalommal jöttem ide, de ez volt az első terápiám. Mindent bele adtam, ami tőlem telt, hiszen ezt ígértem a véglegesítésemen. Első hónapjaim után csodálkozva álltam meg, és figyeltem magam. Éreztem a változás szeleit magamon, ami olykor ijesztőnek tűnt újuló személyiségem számára. Ez vagyok én?- kérdeztem. Lassan elfogadtam magam álarcok, előítéletek nélkül. Az elfogadás legnehezebb szakasza a betegségemmel szemben volt. Nem akartam tudomásul venni ezt a tényt, hogy beteg vagyok.

12 hónap alatt hirtelen megöregedtem.
Elsőre kicsit furcsának tűnhet ez a mondat s a hétköznapi életben kivitelezhetetlennek, de a Ráckeresztúri rehabilitációs intézetben nem az. A terápia végén egy öregiroda vezetéssel raktam fel a
pontot a terápiám i-jére. 5 héten keresztül volt rajtam ez a felelősségterület az összes nehézségével és örömével együtt. Hatalmas lendülettel inspirálva vágtam bele. Tudtam, hogy többek közt egy szócső leszek a lakók és a munkatársak között, hogy döntéseket kell majd hoznom, s hogy koordinálnom kell az emberi erőforrásokat, hogy minden technikai dolog gördülékenyen menjen.
Az első nehézségek már egyből az elején jelentkeztek. Mindenféle óvatosságot mellőzve vittem a stáb elé ötleteinket, reformjainkat. Inspirált voltam, mert fontos lett nekem (is) a ház a benne lakó
emberekkel együtt. Ezek javarészt technikai dolgok voltak, amik a kényelmünket, komfortérzetünket javították volna. Többek közt egy képet szerettem volna a kápolnába, mert a régit valahova
elszállította a programigazgatónk. 

Nagyjából három évvel ezelőtt találkoztam először a ráckeresztúri otthonnal. A munkám során kerültem közelebbi kapcsolatba a rehabbal, ám akkor még nem gondoltam volna, hogy
egyszer, mint lakó fogom itt koptatni a járólapokat. Most mégis itt vagyok…
Kimondva keveset, ám megélve többet kapok itt: Reményt, egy új kezdet reménységét, olyan eszközöket, készségeket, tudást, amivel lehetőségem nyílik arra, hogy „vegyszermentesen”
folytathassam földi pályafutásomat, ami fél tál lencsét sem ért már. A ház és környezete, annak értékrendje és szellemisége, az itt dolgozó munkatársak törődése, szeretete, mind-mind a bentlakók gyógyulását segítik. Szabályok vannak persze…, de hát hol nincsenek? Azok is csak azt szolgálják, hogy a kialakított „mini-társadalomban” adaptálódhassunk a majdan ránk váró kihívásokra, megpróbáltatásokra anélkül, hogy ki-ki a maga kis delíriumos világába kényszerüljön visszatérni.
Úgy érzem, egy új családot kaptam itt, akik minden hibámmal és bűneimmel együtt elfogadnak és
arra törekednek, hogy: „mindig süssön orcádra a nap, hátad mögül fújjon a szél, és Isten hordozzon a tenyerén!”

(Sanyi,36)

Hoztam egy döntést, még pedig azt, hogy meg szeretném változtatni a romokba dőlt életemet, amit természetesen a kábítószeres pályafutásomnak köszönhettem. Így kerültem le Ráckeresztúrra. 2011. 02. 14-én. Teljes személyiség torzulással, paranoiával, üldözési mániával, a dédelgetett titkaimmal, és a számomra már elviselhetetlen szorongásokkal. 4 év és 3hónap börtönnel a hátam mögött, tele indulattal és utálattal úgy magam felé, mint az emberek és a világ felé. A legnagyobb motivációm az volt, hogy ezeken a dolgokon tudjak dolgozni, és, hogy eltudjam, magam fogadni olyannak amilyen vagyok. Feltártam a múltamat, megértettem azt és úgy érzem, hogy sikerült újra értékelnem az egész életemet. A mentori munka alatt megszabadultam a féltve őrzött titkaimtól, amik azt gondolom és érzem, hogy a legjobban blokkolták azt, hogy közel kerüljek valódi önmagamhoz. Ezért mélységes tiszteletet és baráti szeretetet érzek a mentorom Búzás István felé, aki ennyi időn keresztül mellettem volt a legnehezebb pillanatokban is. Hála van bennem, ha az elmúlt időkre gondolok, ugyanis ezt a fajta szeretetet és törődést, odafigyelést én még nem tapasztaltam meg eddig sehol az életben. Mégis úgy érzem, hogy Isten után a legnagyobb köszönet a közösséget illeti, mert az igazság az, hogy nektek köszönhetem azt, hogy teljesen másképpen értékeleme magam, mint akkor, amikor beléptem ebbe a házba. Rajtatok keresztül tanított meg a Szentlélek arra, hogy szeressem magam és, hogy szeretni tudjak másokat is. Tanított arra, hogy alázatos legyek, úgy magammal, mint embertársaimmal. Megtanított türelemre, nyitottságra és őszinteségre. Megértette velem azt, hogy vannak értékeim és, hogy vannak hiányosságaim. Levette az álarcaimat és szembesítet saját egyszerűségemmel, önmagammal. Rámutatott apró dolgokra, amik igazán boldoggá teszik a lelket. Mosolyt csalt az arcomra és azt sugallta, hogy egyáltalán nem felesleges az a tapasztalat, amit a múltamban szereztem és megtanította ezeket jóra fordítani. Átformált teljesen és megmutatta a múltamat, amit mára sikerült betakarnom, aztán felkészített a jövőmre és azt mondta, hogy nem lesz könnyű. Csendre tanított és meg tanultam figyelni, és talán bölcsebb is lettem. Kegyelmet kaptam, majd könnyeimmel elfedte bűneim.
Külön köszönetet szeretnék mondani Erdős Eszternek és férjének Istinek, hogy lehetőséget biztosítottak arra, hogy e ház falai között lelkileg megerősödhettem, tiszta emberré válhattam. Hálával tartozom a mentoroknak, hogy pozitív példájukkal támogattak, erősítettek.

Ráckeresztúr, 2012.05.31
Köszönettel: J. István

15 éve vagyok szenvedélybeteg, sokféle legális és illegális szertől függő anyagos. Nekem minden szer, legyen az könnyű vagy kemény drog, alkohol vagy gyógyszer, először mindig adott. Adott
valami mást: nyugalmat, pörgést, rálátást vagy sztondulást. Aztán azt vettem észre, hogy már nem ad. És a végén elvett mindent. Azért vagyok rehabon, mert rájöttem, hogy egyedül nem tudom
mindezt bepótolni amit az anyag elvett. A normális életre való készségeket, a tiszta gondolkodást, és a szeretetet. Itt elfogadást találtam, megértést, és reményt arra, hogy megtaláljam önmagam tisztán.
(Viktor, 30)

Zoli vagyok, 32 éves, tizenhét éve vagyok szenvedély beteg. Heroin függősségem miatt kértem segítséget, bár ez egy keresztyén ház, és én jó katonája voltam az ördögnek, mégis befogadtak és
önzetlenül segítettek. Nagyon sokat köszönhetek a munkatársaknak, a közösségnek. Hálás vagyok ezért, most már látom, hogy van kiút a pokolból.”Életemben egyszer hoztam egy jó döntést,
RÁCKERESZTÚRI DROGTERÁPIÁS OTTHON és SZÍVBŐL MONDOM, NEM BÁNOM.”

2013. május 29-én érkeztem a házba. Kimerülten és zavartan. A fogadtatás furcsa volt számomra, az ölelésük és kérdéseik, a szeretetük… nem tudtam, hogy hova jövök, milyen ez a hely, mire számíthatok. Egy dolgot tudtam, hogy változtatnom kell az életemen. Már érkezésem percétől kezdve átadtam magam a ház hangulatának, hagytam, hogy hasson rám, próbáltam odafigyelni mindenre. Hallgattam, amit mondanak, hogy tanulhassak tőlük. Nagyon zárkózott voltam, még azt is nehezen viseltem, ha rám nézett valaki, vagy ha hozzám ért, attól meg kifejezetten ideges lettem. Mindig azt hittem, rólam beszélnek és figyelnek. Közös étkezésekkor kivert a víz, görcsösen figyeltem, ki néz rám, mit néz rajtam. Ha valaki rám mosolygott, az jutott eszembe, kiröhögnek, biztosan iszonyú röhejes vagyok. A kápolnában az esti találkozóktól kifejezetten rettegtem. Nem tudom miért, de így volt. Talán a környezet volt idegen számomra. Ismeretlen volt nekem a vallás, nem kaptam ilyen jellegű nevelést és az ismereteim is hiányosak voltak.

2015. 08. 03.-án érkeztem a házba!  Tele voltam gyűlölettel, haraggal, fájdalommal, félelemmel, csalódással! Utáltam mindent, de főleg magam! Ahogy megérkeztem, öleléssel fogadtak, amit nem tudtam hova tenni, azt hittem, hogy ez is képmutatás, amit általában az emberek kifelé mutatnak! Furcsa volt az a nagy szeretet, amit irányomban tanúsítottak. De az idő előrehaladtával tudatosult bennem, hogy igen csak magamból indultam ki, hiszen utáltam magam és mivel így éreztem irányomban, nem várhattam el, hogy másokat másképp lássam az embereket. Tapasztaltam, hogy társaim reggelente a találkozón feltárják múltjukat és én is így tettem. Látván, hogy megélik fájdalmaikat és segítenek egymásnak, arra ösztönzött, hogy minél hamarabb az ő útjukra lépjek! Ahogy egyre többet tártam fel múltamból, egyre könnyebbé vált a teher, amit hordoztam magammal! De rá kellett jönnöm, hogy nem csak ez a bajom, mert voltak velem gondok, nem csak a múlt sötét árnyéka gátolt meg, hogy tisztán lássak. Hanem sok gondom volt az elfogadással, a megmagyarázással, az okoskodással, sok volt a kérdés, hogy de miért van az, hogy… stb.: Igen csak konfrontatív voltam az első 3 hónapban! 

Nálam letisztult a kép és segített az Otthon újraindítani az elhagyott képességeimet, amit a droghasználattal elnyomtam és felborult. Ilyen a türelem, az objektív önreflexió, kezdeményező képesség, aktív részvétel.
Először zavart a házban a keresztyénség. Első időben szektának minősítettem.
Mostanra elfogadó lettem, ráébredtem, hogy előtte mindig hiányzott valami az életemből.
Elfogadtam, hogy lehet valami, hogy van egy erősebb dolog az életünkben, ami meghatározza a létünket.

Köszönettel:

Attila

A Misszióba érkezve szinte azonnal szűnni kezdett a magányérzetem. A lakók szeretettel fogadtak. Szinte mindenki el tud fogadni olyannak, amilyen vagyok és kíváncsiak, hogy milyenné formálódok a tiszta lét hatására.
Évekkel ezelőtt megismertem az Urat, de teljes megtérésre nem jutottam. Most erős reményem van rá, hogy a Misszió programjával párhuzamosan végre hitre jutok és megnyugszik rajtam Isten keze. Ez a legfőbb vágyam!
Hiszem, ha az Úr velem, kicsoda ellenem!?

Andor

A Misszióba érkezésem pillanatában a külvilággal szembeni teljes érdektelenség volt a szívemben. Magam és a világ elől menekültem ide, de valójában nem gondoltam azt, hogy szenvedélybeteg vagyok, csak azt, hogy sokat füvezek (minden nap), és jó lenne kevesebbet, mert a drog és az ezzel járó gondok kezdenek rátelepedni az életemre és átvenni felette az irányítást.
Amikor megérkeztem, az emberek megöleltek és szeretetet éreztem, amiért semmit se kellett tennem, pusztán magamat adnom. Ezt az érzést és a vele járó gondolatot nem tudtam hova tenni magamban, mivel a családomtól egész életemben azt kaptam, hogy egy semmirekellő, haszontalan parazita vagyok, és amikor kábítószerezni kezdtem, ez az állapot továbbfokozódott.
Olyan érzés volt, amikor letisztultam, mintha egy hosszú úszás után feljöttem volna a víz felszínére levegőt venni, bár egyben azt is éreztem, hogy egy hosszú repülés után fejest ugrottam a vízben.
A víz a múltam, amivel szembesülnöm kellett józanon és fájdalmas és keserves út volt szembenéznem a valómmal és legyőznöm önmagamat.
Az itt töltött közel 9 hónap esélyt adott az életre, megismertem a határaimat, az értékeimet, elfogadtam önmagamat és másokat olyannak, amilyenek.

A Missziót Isten ajándékának tekintem, és ma már értékes embernek tartom magam, akit az Úr mentett meg a haláltól, mert célja van velem, és tiszta, termékeny és produktív élettel tudom csak meghálálni.

Ádám

Amikor megérkeztem, az emberek megöleltek és szeretetet éreztem, amiért semmit se kellett tennem, pusztán magamat adnom. Ezt az érzést és a vele járó gondolatot nem tudtam hova tenni magamban, mivel a családomtól egész életemben azt kaptam, hogy egy semmirekellő, haszontalan parazita vagyok, és amikor kábítószerezni kezdtem, ez az állapot tovább fokozódott.

Olyan érzés volt, amikor letisztultam, mintha egy hosszú úszás után feljöttem volna a víz felszínére levegőt venni, bár egyben azt is éreztem, hogy egy hosszú repülés után fejest ugrottam a vízben.

A víz a múltam, amivel szembesülnöm kellett józanon és fájdalmas és keserves út volt szembenéznem a valómmal és legyőznöm önmagamat.

Az itt töltött közel 9 hónap esélyt adott az életre, megismertem a határaimat, az értékeimet, elfogadtam önmagamat és másokat olyannak, amilyenek.

A Missziót Isten ajándékának tekintem, és ma már értékes embernek tartom magam, akit az Úr mentett meg a haláltól, mert célja van velem, és tiszta, termékeny és produktív élettel tudom csak meghálálni.

Ádám (gondozott)

1991. április 21-én születtem. 6 évi anyagozás után úgy döntöttem, hogy meg szeretném változtatni az életem, ezért felkerestem a Válaszutat, és ők elküldtek ide.
Szeretet fogadott és elfogadás.
Ami később nehézséget jelentett számomra a tisztulási folyamat után, levetni az olyan dolgokat, melyekkel kint védekeztem, az álarcaim mögé láttak, és ezt tükör formájában meg is kaptam, mely el kezdett zavarni, nyilvánvalóan azért, mert igaz volt.
Nehézséget jelentett továbbá az is, hogy elfogadjam magam, elfogadjam azt a tényt, hogy beteg vagyok.
Nehezebb volt elgyászolni az anyagozást, hisz drogozni jó volt, csak a következménye gondolkodtatott el, ezalatt értem a mentális, fizikai leépülést, továbbá az emberi kapcsolataim megromlását.
Számomra három hónap kellett ahhoz, hogy megszülessen a döntés, hogy gyógyulni szeretnék önmagamért.
Ezt követően elkezdtem dolgozni önmagammal, és boldog vagyok, hogy itt lehetek, de legfőképp hálás a közösségnek és Eszternek, meg persze a munkatársaknak.
A hitről nem írtam, de úgy érzem, ezt még ide kell írjam, ezalatt értem azt, hogy itt megismertem Istent!

Terápia kezdete: 1010. 07. 19.
Ráckeresztúr, 2011. 03. 21.

B. Gergő