Erdős Eszter lelkész a református egyház ráckeresztúri Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Drogterápiás Otthonának alapítója és vezetője. Már harminchét esztendeje segíti a pokol legmélyebb bugyrait megjáró drogos fiatalokat abban, hogy a szeretet erejével és – ahogy Erdős Eszter vallja – Isten segítségével kiszabaduljanak a kábítószer függése alól. De ahogy az a beszélgetésünkből kiderült, a lelkész klienseinek nemcsak a drogról való leszokásban van szükségük segítségre, hanem nagyon sok esetben az elkövetett bűnök okozta kínzó lelkiismeret-furdalást vagy a drogos fiatalokkal szemben korábban elkövetett brutális bántalmazások által kiváltott traumákat is fel kell dolgozniuk a gyógyulás érdekében.
Hogy ünneplik idén a karácsonyt a gyógyuló drogosok Ráckeresztúron? Mennyire sikerült megszerettetni velük a reformátusok ünnepi hagyományait?
Nagyon jól. Advent első vasárnapján kezdtünk el készülődni az ünnepre. Egy karácsonyi lapot sokszorosítottunk, hogy mindenkinek jusson belőle. Ez egy gyűjtést tartalmaz karácsonyi énekeinkből, arra gondoltam, ha majd lesznek gyerekeik, elő tudják majd venni. Lesz egy repertoárjuk a karácsonyi énekekből. Minden évben a könnyekig meghatódom azon, hogy a srácok milyen lelkes odaadással éneklik a karácsonyi énekeket.
Az adventi időszakban beszélgetünk is ünnepi szokásainkról. Legtöbben elmondják, hogy ők otthon nem csinálnak semmi különöset karácsonykor. És nem csak a volt állami gondozottak, hanem a jobb családból jövő fiatalok is erről számolnak be. Ilyenkor mindig elszorul a szívem, hogy ma egy középosztálybeli család se csinál semmit karácsonykor. Most is, amikor adventbe lépve az első bibliaórán kiosztottam a karácsonyi lapokat azzal, hogy ezeket az énekeket fogjuk gyakorolni, hogy karácsonykor már jól menjenek, megkérdeztem őket, hogy karácsonykor mit szoktak csinálni, mit szoktak énekelni. Semmit – jött a válasz. Azt értem, hogy ahol alkoholisták a szülők, ahol nincs fa, nincs kaja, nincs ajándék, semmi nincs, csak verekedés, ott nincs karácsonyi ünnep se. Ezen nem is csodálkozom. De ahol van karácsonyfa, van halászlé, ajándékhegyek tornyosulnak a fa alatt, ott vajon mit énekelt együtt a család szenteste? Hát sokszor kiderül az ilyen családból érkezettek válaszaiból is, hogy semmit. Ezen minden évben megütközöm.
Talán ha a Mennyből az angyalt nem is, a Csendes éjt vagy a Kis karácsonyt azért eléneklik a gyerekek…
A többség semmit sem énekel már együtt. A karácsonyi lelkiséget természetesen nem csak az énekekkel lehet kifejezni. Ezzel tisztában vagyok, azzal is, hogy a XXI. század embere már nem szeret vagy már nem szokott énekelni. A nagymamám még főzés közben énekelt egyedül a konyhában. Ma már énekelgetni nem sikkes. Sőt inkább restellni való. Szóval az a lényeg, hogy karácsonykor nálunk, Ráckeresztúron lelkesen énekelnek a fiatalok.
Hányan vannak most az intézetben?
Körülbelül negyvenen.
Milyen a családi háttér szerinti összetételük? Mekkora hányaduk érkezett jó családból, illetve rossz körülmények közül?
A legkülönfélébb családi hátterű gyerekek találhatók meg nálunk. Mielőtt bárki szívinfarktust kap ijedtében, hogy az ő gyereke is drogossá válhat, gyorsan megnyugtatok mindenkit: azok a gyerekek, akik szerető, gondoskodó, törődő családban nőnek fel, nem szoktak drogossá válni. Ez nem azt jelenti, hogy tökéletesnek kell lennie a családnak, hogy a drog veszélyétől védettek legyenek a gyerekeink. Elegendő, ha a szülők szeretettel és törődéssel fordulnak a gyerekeik felé. Természetes, hogy előfordulnak mulasztások, lehetnek elrontott sztorik, de az ilyen törődő családokban felnövő gyerekek nem szoktak a drog rabjává válni. És ha véletlenül mégis megtörténik a baj, mert például rosszkor volt rossz helyen, és ő is ki akarta próbálni, de benne ragadt, akkor ezek a fiatalok nagyon könnyen ki tudnak mászni belőle, mert rendelkeznek azzal a belső stabilitással, amelyet a családi fészek tud biztosítani.
Kik a leginkább veszélyeztettek?
Az elhanyagolt gyerekek. Akik vagy azért válnak elhanyagolttá, mert a szülők karriert építenek – vannak köztük ambiciózus elit családok, magasan képzett, sokdiplomás szülőkkel –, a másik végén pedig azért elhanyagoltak a gyerekek, mert a nyomorúság nemcsak a testi nyomorúságot, a mélyszegénységet jelenti, hanem lelki, szellemi, erkölcsi nyomort is.
Régen ismert volt a tisztes szegénység jelensége, az, hogy ha valaki nagyon szegénységben élt is, de ettől még nagy odafigyeléssel törődött a gyerekeivel is, megfoltozta a zoknijukat, felvarrta a leszakadt gombokat. Na ez az, ami eltűnt, ez a tisztes szegénység. Ha valaki nagyon szegény, ma könnyen feladja, tehetetlennek érzi magát, feltartja kezét, és azt mondja: Nahát akkor ez van, és kész.
És amikor ezek a jómódú, karriert előnybe helyező családok, akikről beszélt, azzal szembesülnek, hogy a gyerekük a drog rabja lett, képesek-e változtatni és olyan hátteret biztosítani, hogy segítsenek a gyereknek lejönni róla?
Igen, ahol van muníció, ahol megfelelő a háttér, legtöbbször a szeretet győz. Bár gyakran előfordul, hogy úgy képzeli a szülő, hogy beadja a gyerekét a rehabilitációra, mint ahogy beadja az óráját az óráshoz, mi majd telefonálunk, ha lehet a gyerekért jönni. Jó, nem mondja ki, de látszik rajta, hogy leginkább ezt szeretné. Mert amikor felvetjük, hogy lehetőség van részt venni a hozzátartozói, illetve a szülői csoport foglalkozásain, akkor csak értetlenül néz, és nem jön… Nem érti, hogy miért kellene neki is ilyen csoportba, ilyen konzultációkra járnia, hiszen nem ő drogozik, vele nincs semmi baj. Ilyenkor megpróbáljuk elmagyarázni neki, hogy mi rendszerszemléletben gondolkozunk, hogy nincsenek elkövetők meg áldozatok, és hogy nagyon fontos a család szerepe, a terápiában neki is részt kell vennie, ha azt akarja, hogy segítséget tudjon nyújtani a gyerekének a rehabilitáció alatt és után. Megpróbáljuk megértetni vele, hogy milyen jó, ha a gyereke azt érzi: nemcsak ő vívja élete legnagyobb harcát, hanem a szülei is, ők is változni akarnak, ők is járnak csoportterápiára, ők is megpróbálják átgondolni a dolgokat, hogy ők miben hibáztak, mert nem biztos, hogy mindent csak a drogos gyerek csinált rosszul. Egyszer bejött hozzám szomorúan egy gyerek azzal, hogy „Anya azt mondta, hogy tönkretettem a családomat.” Azt mondtam neki erre: „Mi van? Én úgy tudtam, hogy a gyerekeket a szülők nevelik. Te tetted tönkre a családot? Ezt azért egy kicsit árnyaljuk majd, jó? Erről beszélgessünk majd!” Mert nem fekete-fehérek a dolgok. Ha egy gyerek drogozik, lop, csavarog, hazudik, agresszív, bűnözői életvitelt folytat – akkor e mögött a szülők felelőssége is ott van. Ők is elvéreztek. Mert ilyenkor gyakran a gyerek nagyon súlyos elhanyagolása áll a háttérben. Olyan nincs, hogy egy gyerek egyszer csak elkezd rosszalkodni, mindig meg lehet találni a család életében azt, ami sérülékennyé tette.
Tehát szerencsés esetben a szülőket be lehet vonni a terápiás folyamatba. De mi van azokkal a gyerekekkel, ahol a szülők maguk is kezelésre szorulnának?
Sok gyerek sajnos ilyen családból érkezik, van, ahol a szülők drogosok, alkoholisták, bűnözők, ahol az apa éppen börtönben van. Olyan is van, akit egyszer sem látogat meg az anyukája.
Nagyon sokat beszélünk a terápia folyamán a gyerekkel arról, hogy nem ő tehet erről, hanem a szüleinek az élete is hozzájárult ehhez, ugyanakkor ha valaki gyűlölettel vagy haraggal fordul a szülei felé, az elfojtott harag veszélyesebb, mint a megélt harag. Ezért nagyon fontos, hogy sokat beszéljünk az érzésekről. Az esti találkozó mindennap az érzésekről szól, a reggeli találkozókon olyan történetekről beszélnek, amelyek közül nagyon sok a gyerekkorról, a szülőkkel való konfliktusokról szól, arról, hogy a szülők hogy hanyagolták el, hogy bántalmazták őket. A szülőkről nagyon sokat beszélgetünk, hogy megértsék őket. Hogy a végén elérjük, hogy ez a harag együttérzéssé alakuljon át, hogy megértsék, hogy a szülei is elvéreztek, hogy ők is elszúrták az életüket. És hogy milyen sok szenvedés van amögött, hogy mondjuk nincs étel az asztalra, hogy mindenki részeg, hogy csak verekedés, sokszor nagyon súlyos bántalmazás van. Amikor eljutunk idáig, azt szoktam mondani: Figyelj, ha megbocsátottál a szüleidnek, az nem jelenti azt, hogy ezentúl minden vasárnap ott kell legyél köztük, vagy hogy neked mindig mindenben segítened kell az utolsó csepp véredig nekik, de legalább havonta egyszer imádkozz értük szeretettel úgy, hogy „Édes Istenem, kérlek, hogy az édesapámon könyörüljél, hogy meg tudja változtatni az életét, hogy boldogabb legyen stb.” Ha havonta egyszer imádkozol érte, hidd el, hogy meg fog látszódni az életén. Ezt meggyőződéssel mondom neki, hogy ez így van, hiszen most már a legmodernebb tudomány képviselői se vitatják, hogy van szellemi valóság. Például megtörténhet, hogy éjjel kettőkor New Yorkban sikítva felébredt valaki, mert abban a pillanatban az ikertestvérét Budapesten elgázolta egy kamion, és csak másnap tudja meg, hogy miért sikoltozott éjjel. Azt már senki nem vitatja, hogy van szellemi erőtér is. Ha valaki elkezd imádkozni a szüleiért, ott valami enyhülni fog, és megjelenik az áldás. De az nem azt jelenti, hogy érdemtelenül is tisztelni kell a szülőket. Ezt nem kérjük, sőt azt mondjuk, hogy „add ki a mérged nekünk, mert mi meg fogunk érteni téged, mi veled érzünk együtt”. De a sok-sok beszélgetésnek az a vége, hogy a végén ő maga fog rájönni, hogy valójában már nem is haragszik a szüleire, sokkal inkább sajnálja őket.
A különböző társadalmi rétegekből, nagyon eltérő státusú családokból érkező drogos gyerekek együtt élnek egy éven keresztül Ráckeresztúron. A nap huszonnégy órájában együtt vannak, együtt dolgoznak. Nem okoz gondot a köztük meglévő kulturális különbség és az, hogy mivel a legkülönbözőbb típusú és hatású kábítószerekről próbálnak lejönni, súlyosan, illetve kevésbé súlyosan terhelt az idegrendszerük?
Nagyon kevés problémánk ered ebből. Annak ellenére nem jelent ez komoly gondot, hogy van olyan gyerek, akinek az esetében a vécé helyes használatáról is beszélni kellett a kezdeti időkben, és mellette szobatársként egy diplomás fiatal él. Öt terápiás csoport van naponta, amelyeken a sérelmeikről, a fájdalmaikról meg azokról a gonoszságokról beszélünk, amelyeket ők követtek el korábban másokkal szemben. Ezeken a foglalkozásokon megszületik közöttük az empátia. Mondhatjuk azt is, hogy ez egy érzékenyítő kurzus is a különböző szubkultúrából érkezőknek.
Feltételezem, hogy Ráckeresztúron a jó körülmények között élő, elit családba született gyerek is rádöbbenhet arra, hogy a borsodi nyomorból érkező, alkoholista szülők gyerekéhez képest neki mennyi esélye lett volna arra, hogy ne a kábítószerhez nyúljon, hanem máshol keresse a megoldást.
Tévedés, ha azt hiszik, hogy csak a nyomorúságban drogoznak; a posztmodern társadalomban az aranyifjúk szere a kábítószer. A régi bölcs mondás, hogy jó dolgában nem tudja, hogy mit csináljon. Tehát pont az jelenti a nagyon nagy veszélyt a társadalomra, hogy a magas státusú emberek is nyúlnak szerhez.
Miért éppen az aranyifjak példája jelenti a súlyos veszélyt?
Azért, mert ők az influenszerek, ők a véleményformálók. Ők mondják meg, mi a menő. Amit az elithez tartozók csinálnak, arra figyelnek a többiek. Nem tudom, feltűnt-e, hogy már nem menő cigizni. Harminc-negyven évvel ezelőtt még azt láttuk a tévéhíradókban, hogy cigiznek az államelnökök. Lehet, hogy ma is cigiznek, de már nem engedik, hogy lefotózzák őket cigarettázás közben. Mert már nem menő. Ha az elit drogozik, veszélyesebb, mintha a halmozottan hátrányos településeknek a nagyon szegény rétege drogozik. Ha ki is megy a divatból a dohányzás, ez nem jelenti azt, hogy rögtön mindenki leszokik róla, de az amerikai fehér középosztálybeli fiatal már nem dohányzik. Az amerikai tinédzserek pár évtizeddel ezelőtt még cigiztek. Ma már be lehet menni Amerikában egy elit gimnáziumba, és meg lehet kérdezni anonim módon a gyerekeket, és az derül ki, hogy nem dohányoznak, mert tudják, hogy ha vezérigazgatók akarnak lenni, akkor a nem dohányost fogják választani. Jó lenne, ha ez a divatváltozás a drogra is kiterjedne.
Említette, hogy az aranyifjak közül kerülnek ki a közvélemény-formálók. Naponta tapasztalhatjuk a híradásokban, a közösségi hálón a törekvést a marihuána liberalizációjára. A marihuánafogyasztás tényleg csekély kockázattal jár?
A marihuána nagyon veszélyes kábítószer. Ezt ugye nem lenne szabad kimondanom, mert rögtön rám ugrik a drogszakma, de mégis kimondom: bizonyos tekintetben veszélyesebb, mint a heroin. A heroinnal ellentétben, ahol a túladagolásba bele lehet halni, a marihuánánál ilyen veszély nincs, tehát senki nem tudja halálra szívni magát, viszont az idegrendszere sokkal jobban sérül, mint a heroinfogyasztóké. Tehát pszichés betegségek miatt is nagyon sok füves köt ki végül a zárt osztályon. Nagyon szomorú látni, amikor egy olyan fiatal jön be hozzánk, akinek az anamnézisében nem szerepelt gyerekkori pszichológiai probléma vagy idegi előzmény, hanem csupán a drog indukálta pszichózis van, vagyis hogy a marihuánafogyasztás előhozta, aktiválta a látensen, organikusan a személyiségi adottságaiban ott lévő skizofréniára való hajlamot. A drog nélkül, tisztán élő átlagemberek gyönyörűen le tudják élni az életünket úgy, hogy egy kicsit skizoid, egy kicsit hiszteroid vagy egy kicsit depresszív alkatúak, de ez a hajlam nem lépi át azt a küszöböt, ami már a betegség szintjét jelenti. Angliában egyébként már bocsánatot is kértek a társadalomtól azokért a hirdetésekért, amelyek az újságok hasábjain jelentek meg arról, hogy a marihuánafogyasztást átrakták szabálysértésbe a bűncselekmény kategóriájából. Mert komoly kutatások vezettek arra az eredményre, hogy a marihuána több mint ötven százalékban aktiválja a skizofréniát. Szóval a füvezés nagyon veszélyes.
Állítólag a tanulási képességet is befolyásolja.
A rövid távú memóriát nagyon durván rontja, pont abban az időszakban, amikor a tanuláshoz szükség lenne rá. A füvezgető fiatal arra jól emlékszik, hogy mi volt a jele az óvodában, de a történelemleckét hiába olvasta el kétszer is, másnapra elfelejti. Ez nagyon nagy baj, amikor az a dolga, hogy tanuljon. Egyrészt a rövid távú memóriát roncsolja a fű, másrészt amotivációs szindrómát okoz. A kutatások szerint az amotivációs szindróma kifejezett a marihuánafogyasztókra jellemző. Elveszítik az érdeklődésüket, csökken az ambíciójuk. Nem érdekli őket semmi. Éppen akkor, amikor a lelkesedés, az ambíció fontos feltétel az éltre való felkészüléshez, ez erősen beszűkül és csökken. Ha moziba hívják, az a válasz, hogy minek, kit érdekel. Ha valaki korábban lelkes néptáncos vagy színjátszó volt, vagy focizott, a marihuána hatására beszűkül, egy idő után már nem érdekli semmi, mert a fű az, ami boldoggá teszi, tehát amotivációs szindróma lép fel nála. A többi kábítószernél is megjelenik az amotivációs szindróma, de ott maga a drogfogyasztó életvitele szűkíti be életet, ami arról szól, hogy meg kell szereznie a drogot, ehhez először pénzt kell szereznie, ha már megvan a drog, akkor használja, élvezi, és amikor kiürül, szenved, majd kezdődik elölről minden. Tehát a többi drognál, mondjuk egy heroinfüggőnél vagy más kábítószernél maga a drogfogyasztó életvitel az, ami beszűkíti az élet palettáját, de a füvet nem annyira bonyolult beszerezni, mint a drágább kábítószereket, viszont a hatása olyan, hogy elvész az érdeklődés, a motiváció, az ambíció. És mivel romlik a memória, nyilván a képesség is. Nagyon érdekes, hogy a drogosok azt mondják, hogy úgy érzik, hogy kitágul a világ – ami hülyeség, mert valójában nem kitágul a világ, az csak egy belső hazugság, mert miközben azt hiszi, hogy kitágult a világ, közben szürke zombiként élte az életét, abszolút eseménytelenné vált az élete, jóllehet közben azt hitte, hogy a körülötte élők az unalmas kispolgárok, akik színházba jártak, házasodtak, gyermekeket nemzettek, alkottak, míg ő csak ült a szobájában.
Egy virtuális világban töltött éveket.
Még annál is rosszabb. Egy képzelt semmiben élt. És tíz-húsz év eltelte után nem érti, hogy miért igazságtalan a világ, hogy azok a kis szürke unalmas hülyék milyen sokra vitték, és ő meg nem tudja kifizetni az albérletét sem. Nem fogja megtalálni az összefüggést aközött, hogy aki nem csinált semmit, az nem is kap semmit.
Úgy tudom, hogy önök nem használnak gyógyszert a leszokáshoz. Milyen módszerrel segítik a drogosokat a kezdeti időszakban az elvonási tünetek enyhítése végett?
Sajnos ez már nem így van. Régen nem adtunk gyógyszert. Amerikából jött be a „hidegpulyka-módszer”. Így nevezték azt a módszert, amikor gyógyszermentesen hozták le a szerről a heroinfüggőket. Egy ideig mi is így csináltuk. Mivel a dizájnerdrogok annyira roncsolják az idegrendszert, hogy nem szeretnénk, ha baj lenne, ezért elsősorban olyan gyógyszert adunk, amely csak izomlazító, tehát nincs pszichés hatása, és nem is addiktív, viszont az idegrendszert táplálja. Akinél nagyon durvák az előzmények, annak átmenetileg pszichiátriai gyógyszereket is adunk, amiről fokozatosan hozzuk le. A dizájnerdrogok olyan iszonyatos indulati és egyéb hatásokat fejtenek ki, hogy kénytelenek vagyunk gyógyszerrel segíteni, hogy meg tudjanak nyugodni.
Nyilván a többi, intézetben lakó biztonsága is szempont.
A közösségre nézvést se jó, ha valaki késsel kezd hadonászni. De mégis inkább önmaguk miatt fontos ez, hogy olyan állapotba kerülhessenek, hogy nyitottá váljanak a terápiára, mert annyira feszültek, olyan hatalmas indulatokkal vannak tele. Már majdnem negyven éve csináljuk a drogterápiát, az első tíz-húsz évben nem találkoztunk ilyenekkel. Amikor bejött egy új heroinfüggő kliens, békés volt, az elvonástól persze szenvedett, de nem volt ön- és közveszélyes, mint mostanában a dizájnerdrogosok. Azért nem érdemes konkrét neveket mondani, mint a kristály, a kati vagy a bika, mert az ezeken a fantázianeveken árult drogokról már ezerszer bebizonyították, hogy nem mindig fedi a címke a tartalmat. Sokszor a drogosok maguk sem tudják, mit használnak, mert a drog hatása nem biztos, hogy szinkronban van azzal, amit ő gondolt arról, amit bevett.
Ilyen esetben hogy lehet segíteni rajta, ha valami baj történik?
Zacher doktor pont erről beszél, hogy ez egy nagyon nagy probléma. Harminc évvel ezelőtt ha bevittek a toxikológiára egy újraélesztett drogost, a mentős fölé hajolt, és megkérdezte, mit használt. Az újraélesztett mondott valamit, és tudták, hogy kell kezelni. Zacher elmondja, hogy most igazából nem tudják megkérdezni, de ha meg is kérdezik, majdnem felesleges, mert nem azt fogja mondja, hogy heroint vagy füvet, hanem teljesen mindegy, mit mond, mert laborvizsgálatra van szükség.
Harminchét éve foglalkozik drogosokkal. Vajon hány gyereket sikerült eddig megmentenie?
Fogalmam nincs. Az biztos, hogy több ezer klienssel voltam kapcsolatban. Soli deo gloria, egyedül Istené a dicsőség. És Istenen kívül a kliensé. A terapeuta soha nem eshet abba a hibába, hogy a saját vállát veregesse, amiért olyan ügyes volt. Ha a kliens nem gyógyult meg, akkor sem kell önmagát kárhoztatnia, mert ügyetlen volt. Vegyük tudomásul, hogy van, ami nem rajtunk múlik. Ha valaki meggyógyul, megköszönöm Istennek.
Amikor 1984-ben elindult a program, a református egyház biztosította hozzá a szükséges feltételeket.
A református egyház annak idején úgy hozta létre a drogelvonó ellátásokat, hogy nem kapott hozzá semmilyen normatív állami támogatást. Tényleg az egyház karitatív szeretetszolgálatai álltak mögénk. Magyarországon ma biztosított az addiktológiai ellátás. Az más kérdés, hogy nem elég holisztikus, de természetesen minden addiktológiai ellátás felépülésközpontú. A problémát abban látom, hogy a különféle szakmai területeken külön-külön költik az állam pénzét arra, hogy valaki addiktológiai konzultációt kap, de közben nincs otthon tüzelő, a gyereknek nincs iskolatáskája, a felesége daganatos, de ezeket a problémákat nem kezeljük komplexen. Vagy a másik oldalról nézve: valaki kap tüzelőtámogatást, lakhatási támogatást, de közben a gyereket is korrepetálni kellene matekból, mert azért alakul ki verésbe torkolló konfliktus este a családban, mert már a harmadik egyesét hozza haza a gyerek. Vagy a munkáját elveszítő anyuka ingyenes oktatást kap az OKJ keretében, de közben nincs hol lakniuk. Vagyis nem elég komplex a szociális ellátás.
A WHO is definiálta, hogy az egészségnek fontos része a spirituális egészség, tehát nemcsak test és lélek jólléte számít, hanem a spirituális jóllét is. Lehet, hogy valakinek arra van szüksége, hogy egy lelkésszel beszéljen, hogy meg tudjon bocsátani az ellene bűnt elkövetőknek, vagy azért, hogy segítsen feloldozást nyerni azért a bűnért, amit ő követett el húsz évvel azelőtt.
Úgy látom, hogy mi azért vagyunk sikeresek, és azért tudjuk azt mondani, hogy minden évben az utánkövetésünk szerint nyolcvan százalék fölött vannak azok a tartósan józanok, akik befejezett terápiát tudhatnak maguk mögött – de még a terápiát megszakítók is ötven százalék felett vannak –, azért jók az eredményeink, mert mi ezt a szolgálatot komplexen, holisztikusan végezzük.
Tehát én ebben látom a problémát, hogy nem holisztikus az ellátórendszer: adunk segélyt, munkakeresési járulékot, de nem tesszük mellé a többi szükséges dolgot. Adunk egészségügyi kezelést, de ez nem elég. Például ha valakinek fáj a szíve, ha egy jó vacsorát is kap a szerető családjától az orvosi ellátáson túl, enyhül a fájdalma. Nem azt mondom, hogy táncra perdül, de enyhül; ha valakinek fáj a feje, nagyon rossz a közérzete, és átöleljük, és azt mondjuk neki, hogy együttérzünk veled, egyszer csak a fejfájása is enyhülni fog. Tehát a lelki segítségnyújtás csökkenti a testi tüneteteket is. Mint ahogy a testi betegség, egy fogfájás is jól meg tudja törni a lelket, egy testi betegség is okozhat depressziót és lelki zavarokat.
A hit, a vallás is lehet eszköz a drogosok terápiájában?
A legtöbb kliensünknek problémáira emberileg nincs megoldás. Mert olyan súlyosan bántalmazták, abuzálták, vagy olyan súlyosan traumatizált háttérből jön, amire emberi gyógyulás nincs. Volt olyan kliensünk, aki a saját édesanyjával feküdt le, volt olyan, akit a saját édesapja erőszakolt meg. Számos kliensünk meleg prostituáltként dolgozott, és nem azért, mert meleg volt, hanem kényszerből, a végén, amikor már nem tudott lopni, hogy megszerezhesse a drogot. Rettentő sok fájdalom van bennük. Volt olyan kliensünk, aki bejött hozzám, és azt mondta, őt annyira gyötri a bűntudat, de nem fogja nekem elmondani, miért, mert olyan súlyos, hogy nem bírja elmondani senkinek, de akkor mit csináljon, kösse fel magát? Azt mondtam neki: „Hidd el, hogy minden ember életében vannak olyan dolgok, amik kimondhatatlanok, és nem azért, mert hazug emberek vagyunk, hanem mert annyira borzalmas, annyira szégyelljük, de semmi baj, mert Isten akkor is megbocsátja, neki el tudod mondani.” Azt válaszolta erre, hogy annyira szégyelli magát, nem is akar rá gondolni. Értem én, mondtam neki, de azért nyöszörögd el neki, hogy mennyire fáj ez neked, és kérd, hogy bocsásson meg.
Tehát mi fel tudjuk oldozni őket a bűntudatuk alól, mert ezek a drogos fiatalok nagyon sok rosszat is tettek korábban. Volt, aki letépte egy idős néni karjáról a táskáját, a nyakláncát, volt, aki nevetve mesélte el, hogy hárman beszorítottak egy 12 éves gyereket egy lépcsőházba, kést tettek a nyakához, elvették a biciklijét, a farmerdzsekijét, a farmernadrágját. „A pólód is egész jó, meg a cipőd is jó” – mondták neki, és azt is levetették vele. Nevetve folytatta a srác – új fiú volt –, hogy a kisfiú alsógatyában, atlétában futott el. Végighallgattam, és azt mondtam neki: „Figyelj csak, szerintem a kissrác a mai napig minden éjszaka bepisil.” Ő csak nézett rám nagy kerek szemekkel. Ebben az a megrendítő, hogy tényleg csodálkozó, nagy szemekkel nézett rám, nem értette, mit mondok. – Miért? – kérdezte tőlem. – Hozzá sem értünk.
Tehát itt olyan nagy a sötétség, hogy azt érezzük, ez ember számára lehetetlen megoldást találni rá, erre csak Isten képes.
(Borítókép: Erdős Eszter. Fotó: Bodnár Patrícia / Index)