Van egy hely Ráckeresztúron, ahol súlyos drogproblémákkal küzdőknek nyújtanak értékes segítséget. Magyarországon ez volt az első drogrehabilitációs központ, és Erdős Eszter hathatós közreműködésével hozták létre. A református lelkész asszony azóta is itt él hivatásának. Vele beszélgettem függőségről, családmodellekről, hitről, csodákról és arról, milyen egy karácsony a rehabon.
„Egy periférián mozgó rút kiskacsa voltam!”
Erdős Eszter református lelkészként, hivatásszerűen 1984 óta foglalkozik szerhasználókkal. Saját magára is deviáns fiatalként tekint, akinek sokszor csak egy hajszálon múlt az élete. Azt mondja, a Kallódó Ifjúságot Mentő Misszió Drogterápiás Otthonában egyik segítő sincs véletlen, mindenkinek megvan a maga története. Ahogyan ők is, úgy Eszter is hasznosnak tartja, ha a múltból táplálkozunk.
„Mondhatni, nem én választottam ezt az utat, hanem rám talált. 1983-ban hozták létre a missziót az Ökumenikus Tanács szervezésében. Ötödéves teológusként megállított a szociológiaprofesszorom a lépcsőn, és megkérdezte, hogy van-e kedvem megszervezni a kallódó missziót lelkészi teendőim mellett. Erre akkor annyit válaszoltam, hogy „Jó.”. Persze ennek előzményei is voltak. A Lövőház utcában nőttem fel, az akkori Moszkva tér környékén, ami a drogosok egyik fő gyülekezőhelye volt a 70-es években.
Dióhéjban annyi az én történetem, hogy már általános iskolás koromban is voltak velem problémák, négy gimnáziumba jártam, mire estin leérettségizem. Volt ahonnan kirúgtak, volt ahonnan eljöttem, és volt ahonnan elszöktem. Végül egy általános gimnáziumba kerültem, ahová a hajógyári munkások gyerekei és a római-parti villákban lakó, gazdag szülők gyerekei jártak. Mindkettő nagyon kemény mag volt.
Csöveztem, körözött a rendőrség, amikor pedig fél év után hazamentem, hetente kellett jelentkeznem a kerületi rendőrkapitányságon.
Abból a társaságból, akikkel akkoriban együtt mozogtam, mindenki drogozott, én viszont sosem nyúltam a szerhez, mert egyszerűen nem érdekelt. Tizenegyedikes voltam, amikor egy barátnőmmel otthagytuk az iskolát. A telet az utcán, épülő házakban vészeltük át, és sokszor hajszálon múlt az életem. Egy periférián mozgó rút kiskacsa voltam.”
„A sebeinkkel gyógyítunk”
A ráckeresztúri drogközpontba szinte bárki bekerülhet tízéves korától, de leginkább a droggal harcban álló fiatalok és felnőttek élnek a bentlakásos intézményben. Eszter szintén tapasztalatból mondja, hogy „a baj ritkán jár egyedül”, de a függőség igenis gyógyítható .
„Elsősorban drogos szenvedélybetegekkel foglalkozunk, de olykor találkozunk számítógép-, pornó- és szerencsejáték-függőkkel is. Segítőink közül mindenki került korábban krízishelyzetbe, kicsúszott már a talaj a lábuk alól, ám ezeket a történéseket mind hasznosítani tudjuk mostani hivatásunkban. Mi elsősorban a sebeinkkel is gyógyítunk.
Nekünk a múltunk hatalmas pluszt ad, de mindez nem összekeverendő a segítő-szindrómával. A mi dolgunk a magvetés. Hogy ez a mag aztán kikel-e, nemcsak a magtól függ, hanem az időjárástól, a gondos locsolástól, hogy mennyire vigyáznak folyamatosan fejlődő életére. Ezer dimenziója van egy emberi élet gyógyulásának, nemcsak az a kezelés, amiben részesül.
Mi sem vagyunk varázslók, mert a távirányító a kliens és környezete kezében van.
De aki végigcsinálja a terápiát, egy jókora lépéssel közelebb kerül a gyógyuláshoz. Közülük minden évben nyolcvan százalék felett van a tartósan felépült józan. Aki legalább csak belekezd, de mégsem csinálja végig a mi terápiánkat, azok közül is ötven százalék felett vannak, akik jobb útra tértek. Így, aki azt mondja, hogy nem lehet meggyógyítani a drogosokat, az nem tudja, mit beszél. Persze vannak extrém esetek, de a függőségről igenis le lehet mondani, és hiszek abban, hogy a szeretet a kulcs, nem kizárólag a módszertan.”
Egyszerű megoldásnak tűnik, hogy csak szeretni kell, és akkor nem lesz gond a gyerekkel, ez mégis ennél sokkal komplikáltabb „feladat”. Eszterék terápiájába beletartozik a család feltérképezése egészen a gyökerektől indulva. És ha visszamennek a kályháig, kiderül, hogy bizony minden családban vannak problémák, traumák, terhek, amiket a gyermekek tovább cipeltek.
A család meghatározó szerepe
Iskolai bántalmazás, kétes baráti társaság, a kudarcok hosszú sora, mélyszegénység, elhanyagolás – számos előzménye lehet annak, míg valaki szerhasználó lesz. A református lelkésznő szerint minden akadályt hatékonyabban tud kezelni az a kallódó fiatal, akinek a családi háttere egyfajta biztonsági hálóként működött már a kezdetekkor is. Elvétve fordulnak meg Eszteréknél olyan fiatalok, akik szeretetteljes, támogató közegből, megalapozott érzelmi biztonsági háttérből jönnek, és mégis, valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag félresiklott az életük.
A legtöbb drogfüggő életében megjelenik a család hiánya. Vagy így, vagy úgy.
„Sokan azzal riogatják a szülőket, hogy ez igenis minden családban megtörténik, és törődjenek bele, hogy a gyerek egyszer majd drogozni kezd. Ez hatalmas tévedés! Azt nem mondom, hogy mindenki nyugodtan hátradőlhet, de egy átlag szülőpár, aki viszonylag szeretetteljesen és odafigyelve törődik a gyerekeivel, annak nem kell rettegnie attól, hogy drogozni kezd a gyerek. Azt nem garantálom, hogy nem fogják kipróbálni, de nagy eséllyel nem válik belőlük függő. Mert megvan az eszköztáruk ahhoz, hogy az életüket irányítsák, tudják, hogyan legyenek boldogok.
A drogozás egyik fő indikátora ugyanis az én-érvényesítés gyengesége.
Azok a gyerekek hajlamosak drogokhoz fordulni, akik soha nem tudják elérni azt, amit szeretnének, akiknek soha semmi nem sikerül. Ez általában a hátrányos helyzetű gyerekeknél, mélyszegénységben élőknél fordul elő, akiknél hatalmas méreteket ölt a kilátástalanság, és akiknek gyerekei semmilyen eszközt nem kapnak arra, hogy hogyan legyenek barátaik, hogy szerezzenek jó jegyeket. Az iskolai kudarcokat nagyon nehéz feldolgoznia minden gyereknek.
Aki folyamatosan rossz jegyeket szerez, esetleg megbukik, a tanárai állandóan megalázzák, vagy az osztálytársai folyton kinevetik, az gyakrabban válik „rosszcsonttá”. Egy jó családban ezeket a problémákat flottabbul kezelik, a család együtt teszi helyre az elakadásokat. Ott, ahol a család gyakorlatilag nem létezik, ahol nincs reggeli, ahol nincs kegyelem, összetartás és kommunikáció a tagok között, ott sokkal könnyebben csúszik ki egy élet.
Van olyan, hogy valaki rosszkor volt rossz helyen, vagyis a jó családi körülmények ellenére is szenvedélybeteg lesz, viszont akkor hamarabb, kisebb munkával le is tud jönni róla. Mert észreveszi, ha a drog már akadályozza az életben, megvan az eszköztára a felismeréshez, az akaratereje a leszokáshoz. Ezt hívjuk spontán gyógyulásnak.”
Eszter arra is rávilágít, hogy bizony sok olyan fiatal is érkezik hozzájuk, aki kifejezetten jó anyagi háttérrel rendelkező családból való. A szeretetet, a törődést, a gondoskodást és a figyelmet ugyanis semmi nem pótolhatja.
„Számos példát tudnék mondani, ahol mindkét szülő magasan kvalifikált, nincs anyagi problémájuk, viszont a karrier a legfontosabb, és a gyereket gyakorlatilag a bébiszitter neveli fel. A sok pénz miatt megszűnik az ambíció, mert minden anyagi vágyat kielégítenek, így nem lesz olyan dolog, amiért meg kell küzdenie a gyereknek. Aki nem elég erős személyiség, az előbb légüres térben érzi magát, aztán elveszettnek. Ezeknél a családoknál az elhanyagoltság miatt alakul ki egyfajta bizonytalanság, amit később a drog orvosol” – magyarázza a lelkésznő, aki azt is hozzáteszi, hogy egyre több kliensük patchwork-családokból kerül ki, hiszen minél töredezettebb egy család, annál veszélyeztetettebbek a benne élő gyerekek.
Ami embereknél lehetetlen, az Istennél lehetséges
Ha valaki késznek és képesnek érzi magát ahhoz, hogy Ráckeresztúron szokjon le a drogokról, az már megtette az első lépést. Az istenhit, egyáltalán a hit nem feltétele annak, hogy valaki bekerüljön. De vajon létezik-e ilyen helyen csoda?
„A terápia nem a hitre alapul, hanem a szakemberek által felépített programunkra. A hitet nem lehet tanítani, követelni, az egy bónusz nálunk. A hit ajándék. Sokszor szakemberként széttárom a kezem, és azt mondom valakire, hogy reménytelen eset.
De ami embereknél lehetetlen, az Istennél lehetséges.
Azt látjuk, hogy a klienseink közül sokan hitre is jutnak. Ha nem is válik belőlük templomba járó ember, legalább megtapasztalják, hogy a világnak van gazdája, az életnek pedig értelme. Létezik-e nálunk a csoda? Ez a csoda!”
A lelkésznő ezer meg ezer történetet tudna mesélni a bentlakó gyógyulókról. Hirtelen egy srác jut az eszébe, aki a napokban büszkén posztolta ki: pontosan négy éve tiszta. Hosszú ideig volt heroin-függő, többször megjárta a börtönt, a felesége elvált tőle, hajléktalanként tengette céltalanul napjait. Többször is bekerült a zártosztályra, de sehol sem tudtak neki segíteni.
Mindezek ellenére akkor jött rá, hogy óriási baj van, amikor ő maga jelentkezett a kórház zártosztályára, de nem vették fel, mondván, hogy vele már nem tudnak mit kezdeni. Ezután elment egy drogambulanciára, ahol egy exfüggő cimborájával találkozott, aki ott dolgozott segítőként. Ez a férfi Eszteréknél józanadott ki, és a még heroin-függő barát annyit kért tőle: irányítsa oda, ahol sikerült meggyógyulnia.
„Minden fiatal újabb és újabb csoda. Aki azelőtt naponta verekedett, bűnözésből élt és drogozott, az miután végigcsinálta nálunk a terápiát, befizeti az adót, beköti a biztonsági övet és tisztelettel beszél embertársaival. Lehet, hogy előtte már huszonöt millióval tartozott a dílerének, és azért jött hozzánk, nehogy felgyújtsák az erdőben, vagy mindenét elvesztette, és a hidegben nem akar hajléktalanná válni. De eljött, és tudunk segíteni. Ezt mi mind csodaként éljük meg.”
Karácsony a rehabon
Eszternél és kollégáinál a legfiatalabb drogfüggő most mindössze tizenkét éves. Tízéves kortól fogadják a bajbajutottakat, akiknek tanoda-jellegű oktatást biztosítanak, egyéni és kiscsoportos foglalkozásokkal. A gyerekekkel azért nehezebb, mert sokszor akaratukon kívül emelik őket ki a családból, és smasszerként tekintenek a segítőkre. A felnőttek önszántukból költöznek be, és tudják, hogy ez egy kórház, ahol minden az ő érdekükben történik. A felnőtt kliensek életében fontos szerepet tölt be a munkaterápia. Mivel nincs technikai személyzet, ezért mindent maguknak kell megcsinálniuk a növénytermesztéstől a takarításon át a főzésig, mosásig, hólapátolásig.
„Ha nem takarítják ki a vécét, akkor koszos marad. Ha nem sikerül az ebéd, akkor biztosan nem rendelünk pizzát. Olyan biztonságos közösséget teremtünk, amit előtte talán soha nem tapasztaltak, a munkaterápiát pedig azért tartjuk fontosnak, mert mielőtt hozzánk érkeztek volna, sokan közülük semmit nem csináltak. A leszokáson kívül úgy tud hazamenni, hogy legalább meg tud főzni egy ebédet. Naponta öt foglalkozást tartunk: családterápia, önismeret, visszaesés-megelőzés, józanságmegőrzés, de vannak szex- és párkapcsolati csoportjaink is.”
A misszió követi az egyházi és az állami ünnepeket, mert úgy gondolják, hogy az általános műveltségen keresztül is vezet az út a társadalmi felelősségvállaláshoz, a felnőtté váláshoz. Karácsonyra is nagy erőkkel készültek: fényfűzérrel díszítették a házat, adventi koszorút készítettek, csekélyke ajándékokkal lepték meg egymást. De ahogyan mindenkinek a világban, úgy ebben a drogrehabilitációs központban is más volt az idei ünnep.
„Az életet próbáljuk tanítani minden dimenziójában. Idén több szempontból is hatalmas problémát okozott a koronavírus-járvány. Hónapok óta se ki, se be.
Normál esetben az a jó, ha klienseink kijárhatnak, hogy próbálgathassák magukat a külvilágban is, és ne érezzék magukat börtönben.
Most zárva vannak a kapuk, és látogatni sem lehet őket. Megpróbáltuk megoldani, hogy legalább karácsonykor ez változzon egy kicsit. Szabadtéren, látogatói mellékhelyiség nélkül, munkatársi felügyelettel figyelve, hogy ne legyen puszi meg ölelés, maszkban, kesztyűben, két méteres távolságban töltötték a karácsonyt látogatóikkal. Nehéz volt, de a semminél mégis valamivel több.”
Forrás: egy.hu