A ráckeresztúri drogmisszionárius lélekmentőnél, Erdős Eszternél jártunk
Közel negyvenéves múltra tekint vissza a Magyarországi Református Egyház Kallódó Ifjúságot Mentő Missziójának ráckeresztúri drogterápiás otthona. Vezetője, ötletgazdája, háziasszonya Erdős Eszter református lelkész, aki Jószolgálati-díjat kapott 2019-ben és számos egyéb módon igyekezett segíteni korábban is szenvedélybetegséggel küzdő fiatalokat.
Erdős Esztert, a drogterápiás otthon vezetőjét Ráckeresztúron látogattuk meg, ahol éppen akkor is kertészkedtek, főztek, rendet raktak maguk körül a lakók. Merthogy itt mindent együtt, meghatározott szabályok szerint végeznek, akár csak egy átlagos családban – olyanban, amilyenben vélhetően nem sok részük volt korábbi életük folyamán. A ráckeresztúri otthon 1987-ben jött létre, de az „elhívás”, a drogprevenciós munka Eszter életében korábban kezdődött.
Csöveztem, kirúgtak, keresett a rendőrség is
– 1984-ben ötödéves teológushallgató voltam. A hatodik évben „terepre”, azaz gyülekezetbe küldik a hallgatókat, ám én akkor még nem tudtam, hova megyek. ’84 tavaszán azonban egyszer csak megszólított a szociológia professzorom, Adorján József fasori esperes, hogy mennék-e hozzá a fasori gyülekezetbe segédlelkészi évre. Azzal a kéréssel egészítette ki mondandóját, hogy a lelkészi teendők mellett az akkor alakult Kallódó Ifjúságot Mentő Missziót szervezzem meg. Azt kell erről tudni, hogy ez egy felülről szerveződő misszió volt, vagyis az állam kérte fel az egyházakat, hogy foglalkozzanak a deviáns fiatalokkal. A püspök nevezte ki a szervezet elnökét, ő volt Adorján József, az én professzorom. Ekkor ő már 60 év felett volt – mint most én –, tehát nem ment ki az aluljáróba a kallódó fiatalokhoz, hanem megszólított engem a folyosón és kért fel a feladatra. És én mentem. Valójában azonban az elhívásom előbb kezdődött, hiszen magam is kallódó fiatal voltam. Keresztény családban nőttem fel, polgári értékrend szerint, az akkori Moszkva, mostani Széll Kálmán tér közelében. Elég zűrös gyerek voltam… Rút kiskacsának éreztem magam, szorongtam, féltem a vagány gyerekektől, a jó tanulóktól. Mindig a hátrányos helyzetű, szegény, rossz tanuló osztálytársaimhoz vonzódtam. Tőlük nem féltem, mert úgy éreztem, szükségük van rám, tudok nekik segíteni, akár egy fél kiflivel vagy azzal, hogy megvédem őket. Azonban már általános iskolában iskolát kellett váltanom a magatartásom miatt, középiskolában pedig négy gimnáziumot fogyasztottam el. Az első iskolából kirúgtak, a másodikból megszöktem, a harmadik gimnáziumi évem és iskolám idején pedig mindenhonnan megszöktem – még otthonról is. Csavarogtam – akkor ezt úgy mondták, hogy csöveztem. Országos rendőrségi körözés volt ellenem, hiszen a szüleim kerestek. Mikor hazamentem, nem hagyhattam el Budapestet, hetente jelentkeznem kellett a rendőrségen, de végül estin leérettségiztem. Nem azért, mert motivált voltam, hanem mert édesanyám erős akaratú anyuka volt, és ő volt az erősebb. Így érettségiztem le, amiért nyilván utólag hálás vagyok, de akkor ezt nem így éreztem. Az érettségim évében, 18 éves koromban azonban elmentem egy illegális keresztény táborba, ott fedeztem fel a gyökereimet, azt, hogy hiszen én keresztény családban nőttem fel! S rájöttem, hogy mindig is Istenhez akartam tartozni. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban misszionárius szerettem volna lenni, bár inkább akkor Afrikára vagy Indiára gondoltam, ahol majd sok romantikus misszionárius cselekedetet fogok végrehajtani a szegény gyerekek között. Végül is Isten megadta: misszionárius lettem. Igaz nem Afrikában vagy Indiában, de Magyarországon. Ez volt hát az előzménye a történetemnek. És az, hogy nekem is nagyon sok drogos barátom volt, bár én nem drogoztam. Mindig azt mondtam, tudok én anélkül is hülye lenni, asztalon táncolni, üvölteni a pesti éjszakába! És közben azt is láttam, hogy akik mögött nem volt erős családi háttér, lecsúsztak, és sokan drogosok lettek. Az így „félbehagyott” embereket hívtam aztán a Kallódó bibliaórákra. Még engem is meglepett, de eljöttek, és hétről hétre olvastuk a Bibliát, beszélgettünk, gitároztunk. Ám hiába voltak ott velem, másnap újra drogoztak. Kevésnek bizonyult tehát ez az egész, így kezdtem el beleásni magam a szakirodalomba. Lengyel, svájci, német és francia példákat vettem alapul, ahol már voltak hasonló rehabilitációs központok. Majd el is mentem több külföldi rehabot megnézni, és Svájcban találtam rá olyan otthonokra, amelyeket volt drogosok vezettek. Magyarországon akkor erre még nem volt példa, hiszen a drog orvosi kérdés volt.
Átmentett értékek
S hogy mi volt az, amit ezekből az otthonokból át tudott venni Eszter és mit képzelt másképp? Erről így mesél:
– A módszer praktikus részét egy az egyben átvettem, ebbe beletartozik a napirend, a terápiás ív, a tartalmi elemek sokasága. Viszont nem tetszett az a konfrontatív, szembesítő, militarista attitűd, amellyel a drogosokhoz közelítettek. Én az elfogadás pszichológiájára építettem, mert hiszem, hogy Jézus, az én tanítómesterem, nem akar senkiről semmilyen álarcot letépni, senkinek az orrát beleverni abba a sok rosszba, amit elkövetett. Hanem vigasztalni akarja, mert eleget szenvedett. A jelszavam tehát a szeretet és az elfogadás volt, a kereszténységből pedig áthoztam a lelki vezetés módszerét. Ez azt jelenti, hogy a csoportterápiák mellett párhuzamosan végzünk egyéni lelki gondozást is, az esetkezelő pedig értő figyelemmel, szeretettel, támogatással fordul a beteg felé egyénileg is azon az úton, melyen éppen élete legnagyobb harcát vívja.
Nem a drogmentesség a cél
Ráckeresztúron mindemellett nem az a cél hogy valaki letegye a drogot – ez csak következmény:
– A srácoknak is szoktam mondani, akik itt vannak az otthonban, hogy nem elég az, ha leteszik a drogot – azzal maximum éppen nullán vannak. Vagyis „szárazon”, drog nélkül kell kibírniuk azt az életet, amit eddig folytattak. A mi célunk éppen ezért nem az, hogy ne drogozzanak, hanem hogy bújjanak ki a bőrükből. Arra szeretnénk megtanítani őket, hogyan tudnak boldog életet élni, megtalálni az életük értelmét, hogyan tudnak úgy élni a világban, hogy elérjék az álmaikat és közben másoknak is tudjanak adni. Ennek az alapja pedig véleményem szerint az, hogy minden fejben dől el. Még az érzéseinket is tudjuk szabályozni a gondolatainkkal. Tehát a gondolkodásunkat kell megváltoztatni, amely üzen a személyiségünk legmélyebb rétegének – annak az úgynevezett drive-nak, ami mindent irányít. Ugyanis az érzéseink is ettől a bizonyos akarattól függnek. Ilyen az például, ha valakit nem szeretünk, mégis tudunk jók lenni hozzá, jó lelkülettel fordulni hozzá. S egyszer csak azt vesszük észre, hogy az érzéseink is pozitívabbak lesznek. Még akkor is, ha emberileg a körülményeink esetleg nem ideálisak. A mi célunk tehát az, hogy azok a teljes kilátástalanságban élő emberek, akik talán már túl vannak számos öngyilkossági kísérleten, esetleg több túladagoláson, újraélesztésen, alvilági bűnöző életen, először elkezdjenek vágyni a változásra. Arra, hogy jó emberek legyenek, boldog életet akarjanak élni. Utána következhet a többi pozitív gondolat beépítése, beszélgetésekkel, terápiákkal.
Jogos a harag
Életük egyik legmélyebb szakaszában kerülnek Ráckeresztúrra a fiatalok. Tele vannak haraggal, fájdalommal, gyűlölettel.
– Igazából minden okuk megvan rá – szögezi le Eszter. – Hiszen gyakran elhanyagoló, szenvedélybeteg családban nőttek fel, de olyan is van, aki nem ismerte a szüleit vagy eldobták, bántalmazták, szexuálisan abuzálták, nagyon sokszor megverték kiskorában. Nem csoda hát, hogy olyan sok harag és gyűlölet van bennük. Itt azt akarjuk elérni, hogy fedezzék fel: ha a legbelső traumáikhoz való hozzáálláson nem változtatnak, hiába hagyják el a szert, akkor ugyan ’száraz’, de boldogtalan életük lesz. Azt szoktam mondani a srácoknak, hogy nem kell szeretniük a szüleiket, mert megeshet, nagyon sok fájdalmat köszönhetnek nekik – amit nem is biztos, hogy ők okoztak, hanem tőlük is ennyi telt. Hiszen az ő életük is valószínűleg elvérzett. Valaki őket is tönkretette… Nem mondom nekik, hogy menjenek haza, hogy minden vasárnap legyenek ott az ebédnél. De ha mást nem, annyit tegyenek meg, hogy havonta egyszer egy egymondatos, igazi, jóindulatú imádságot mondjanak el érte. Az apáért, aki alkoholista volt, aki mindennap megverte, otthagyta a családját, nem gondoskodott a gyerekeiről, belerúgott, megalázta. Mert ha ezt megteszik, szívből, jó indulattal, egyszer csak azt veszik észre, hogy elkezdik sajnálni – s elkezdik meglátni azt a vérző áldozatot, aki az agresszor mögött van. Így pedig a saját szívükbe is béke költözhet, s elindulhatnak azon az úton, ami nem a börtön, az alvilág, a drog felé vezet.
A család a rendszer része
Persze nagyon sok út vezet a szenvedélybetegség felé, de tény: a család mindent visz, mondja Eszter.
– Egy nem tökéletes, de szerető, viszonylag jót akaró szülőpáros, még a drogos gyerekében is olyan eszköztárat ültetett el, amely segíthet a drogtól való megszabadulásban. Mindent meg kell tehát tenni azért, hogy a családokban béke, szeretet és jóság legyen, hogy a szülők együtt maradjanak. Mert jó, ha tudjuk: máskülönben a gyerekek „mennek a kukába”… Persze mindig van kivétel, amikor a házasság megtartása nem jó, ahol például nagyon súlyos bántalmazás van, de ez a kivétel – és szerintem ne a kivétel legyen a szabály!
Éppen ezért a központ holisztikus szemléletének része, hogy a családokat bevonják a fiatalok terápiájába. Ám sajnos gyakran ez nem működik…
– Azt szokták mondani a drogszakmában, hogy a családdal gyakran több baj van, mint a klienssel – ez a keserű, szomorú tapasztalat. A családok ugyanis nem mindig együttműködőek. Sokszor hallom, amikor hívjuk őket közös terápiára: dehát nem én drogozom, a fiam vagy a férjem a drogos, tessék őt megjavítani és majd szóljanak, ha jöhetek érte! Mint egy szerviz, úgy képzelik el a drogterápiás otthont, pedig ezt a helyzetet együtt hozták létre! Ezt hívják rendszerszemléletnek, hiszen mindenki hozzátett valamit ehhez a helyzethez – még az is lehet, hogy jószándékkal. S ha azt akarjuk, hogy hosszútávon megmaradjon valaki a tiszta úton, akkor támogatni kell. Például azzal, hogy a család többi tagja is hajlandó változni vagy éppen bocsánatot kérni.
Erdős Eszter szilárd meggyőződéssel áll tehát a családi értékek mellett, amellett, hogy egy gyereknek anya és apa kell, támogatás, szeretet jár neki. Ebből a szempontból azonban aggodalommal tölti el a jövő gondolata:
– Vannak olyan társadalmi folyamatok, amelyek riadalommal töltenek el, de próbálom magam nyugalomra kényszeríteni. Hiszen minden történelmi kornak megvoltak a maguk szörnyű bűnei, társadalmi nehézségei. Ám az is biztos, hogy most rengenek azok az értékek, melyek nekem biztonságot adtak az életem során. S ezért remegve gondolok az unokáim, dédunokáim társadalmára. Mégis próbálok hinni abban, hogy Isten velük is velük lesz, épp úgy, ahogy a korábbi korok embereivel is – és hogy mindig lesz kegyelem.
Szerző/fotó: S. Töttő Rita / FMH